Cikkek / Képértékelés 2011. 02.17.

Képértékelés 2011. 02.17.

2011-02-17 09:17:52

Gab7005 -

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Gab700_288405.jpg

Gab7005 visszatért régebbi felvételével (lásd 288353, 288121 stb.!), jelentős módosítások után. Annyiban igaza van, hogy a beavatkozások reneszánszának korában az egyszerű fekete-fehér redukció, amivel korábban próbálkozott, túl nagy eredetiségre nem vall. A konvencionális természeti hangulatok egyszerű, technikailag még oly tisztességes lefényképezése kezd szerteföldön meghaladott dolog lenni.
A kibontakozás a beavatkozásban rejlik, s legkézenfekvőbben az eredeti látvány kreatív filterekkel való módosításában. Nemcsak filtereket ültethetünk a témára, hanem további fotografikus elemeket is. Azt sem csak közönségesen, hanem ügyesen megdolgozott és áthatóvá tett rétegeken, tónus- és kontaszt-viszonyaikból a legkülönfélébb mód kiforgatva.
Gab7005, aki elkenésekkel és más ps beavatkozásokkal tetszetős látványokat - dícsérőn mondhatom, ügyes minimál art hatásokat - képes létrehozni, itt most elkövette azt a hibát, hogy valami közhelyből indult ki. Ezúttal nem foltokat és színfoltokat dinamizál, hanem ködöt utánoz, csak valahogy olyan folytonosság-hiányosan, hogy a köd füstnek hat inkább. És a nézőnek, kinek módja volt élete során feltölteni magát köd és füst élményekkel, máris bekattan a hülye kérdés: ki füstöl? És már el is romlott a hangulat. Gab7005 sárgít nagyot méltóságteli eredetijén, a ködfoltokat kifejezetten ügyesen terelgeti, és óvatosan megválik a korábban használatba vett dekadens címtől is: Elmúlás.
Csak hát vannak, akik szerint a sárga táj még annál is hamarabb megunható lesz, mint a hajdani jó öreg fekete-fehér.
Dozvald János

 


Gybor - Sytges

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Gybor_Sitges_291315.jpg

A turista felpillant. Az alulnézet általában érdekessé teszi a dolgokat. A tárgyak azonban legtöbbször nem erre a nézetre vannak elrendezve. Az erkélyes hölgyek legtöbbször - távolról közeledő nézőket feltételezve - frontális ránézetre komponálnak (sohasem erkélye aljára :-)
Az alulnézet szétzilálja és megújítja ezt az elrendezést. Technikai hátrány, hogy a tárgyak tőlünk távolodó mélységben helyezkednek el, és a fényképezőgép nehezen tud ezzel mit kezdeni, ilyesmire nem lehet egy fényképezőgépet gyárilag kitanítva.
Következésképp láthatjuk, hogy Épp ott, ahol Gybor képén a sík cserép meg az ég konfrontálódik, vagyis hangsúlyozott képszerkezeti vonás érvényesül, életlen a cserepek kontúrvonala.
A probléma megoldása a mélységélesség témakörében keresendő! A mélységélesség növelésének persze vannak határai, és minél közelebbi tárgyra állítottuk a fókuszt, annál szűkebb ez az optikai tengelyünkön behatárolt tartomány. Ha Gybor kevesebbel is beérte volna alulnézet dolgában, akkor kicsit hátrébb lépett volna az alsó cserépsortól, ahová a gép élességet állított, és ezzel messzebb tolódott volna a mélységélesség távolabbi határa. Kompozícióban is szerencsésebb lett volna az, ha az erkély több felületet foglal el, vagyis kevésbé köti le pillantásunkat a csupán jelzésként, kontrasztként fontos, részleteit tekintve üres ég.
Más irányból is növelhető lett volna a mélységélesség: 1/200-ot lőni egy ilyen statikus témára, luxus volt. 1/100-nál egy értékkel csökkenthető lett volna a lencsenyílás. Arról nem is beszélve, hogy a 100 ISO is luxus, ha kívánatos lenne a mélységélességet még valahogy növelnünk. 200 ISO választása esetén Gybor már majdnem 16-os blendénél tartott volna.
Én 1/50-et exponáltam volna (mondd már, ha addig a kis ideig nem ölelget a barátnőm, ennyit jól ki lehet kézből exponálni), mert jobb egy kissé zajos, de egészében impozáns fotó, mint egy zajmentes gyengécske.
Dozvald János


Hajnalpír - -

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Hajnalp-287408.jpg

Miért könnyebb képkivágással komponálni, mint képfelületet berendezni? Talán azért, mert ami a maga természete szerint rendeződik el, abban felismerjük a létünket igazgató törvényszerűségeket, amit meg mi rendezünk be, abban felismerhető létünk értelmezésével kapcsolatos számos bizonytalanságunk.
A gázálarc, bár megmenti az emberéletet, ellenszenves tárgy, mindazért, ami rosszra céloz. Az ember, mert nem természetesen él, bizonytalanul ítéli meg a maga helyzetét és szerepét. Növényt, állatot ritkán szokás fejjel lefelé ábrázolni. Őbennük szívesen látjuk azt, ami természetes. Magunkkal bajban vagyunk. Mivoltunk zöme spekuláció.
Hajnalpír, aki bevallása szerint szívesen ábrázolná sok egyéb között az emberi harcot, s gondolom, a többi ilyen "fontos" szociális jelenséget is, e képe tanúsága szerint, épp úgy, mint szinte mindannyian tesszük, absztrakciókban gondolkodik a maga témához való viszonyáról.
Absztrakciókban és sémákban. Eme fotójának narratívája, ha nem is olvasható ki szóról szóra, jól körüljárható. Nem véletlen, hogy fiatalokat választott képének szereplőjéül. Ifjú anya menekíti még ifjúbb gyermekét a gáztámadásban(?) A gázálarccal fedett arc morbiditására és háború ellenes jelkép voltára sokan rájátszottunk már, lerágott csont. Hajnalpír háttérgondoatainak további olvasata lehet: az alkotó úgy sejti, talán joggal, hogy nem a fiatalok rontják el az emberi világot. Ők még jók, szeretettel kapaszkodnak egymásba. Áldozatok.
A csak félig-meddig precízen exponált kép (deréktól lefelé jótékony elmosódás) és a képelemek nem túl leleményes, szó szerint lapos elrendezése vizuálisan nem nyújt többet, mint egy sematikus propaganda plakát, amit általában profik szoktak fényképezni, megbízásra, csakis azért, mert valamennyit fizetnek érte.
Dozvald János


Koczka

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Koczka_281412.jpg

A fény ábrázolása külön szegmensnek tekinthető a fotográfiai törekvések terén. Sejthetően ez a lehetőség is motiválón hatott Koczkára e felvétel elkészítésekor. Nem könnyű vállalkozás, mert lényegében ellenfény kell hozzá, szembe kell helyezkednünk a fényforrással, még hozzá főleg optikánkkal. A fény, mint önmagáért valón fotografálható fenomén nagyjából az optikai gyarlóságokban (és erényekben) képes manifesztálódni. Az így támadt jelenségek hasonlíthatnak is mindahhoz, amit szemünk produkál, meg el is térhetnek nagyon attól. Erősíthetik pusztán a légréteg jelenlétének benyomását, de rajzolhatják nekünk a legképtelenebb lencsetag-közi csodákat is.
Koczka felvételén a légkört uraló domináns sárga fényfátyol, melyre a lencsetagok szórása feltehetően rájátszott, kicsit ráül a hangulatra. Kicsit belemossa környezetükbe a pókháló csodákat. Ezt a hátrányos színhatást ma már egyetlen gombnyomással is lehet kezelni. Hogy aztán a sárga fátyol alól a finom szálak kontrasztosságának miféle vonal-minősége bukkanna elő, azt ebben a felbontásban nem könnyű megsaccolni. 2.8-as lencsenyílás mellett 1/4000 expozíciós idő! Kérdés, nem volt-e túlzás Koczkának magát ennyire bebiztosítani elrázódás ellen. Az objektívek teljes nyílás mellett vannak legkevésbé rajzolóképességük teljében, és telénél a mélységélesség is veszélyesen lecsökken.
Dozvald János



Kékasszony - felett

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/kekasszony_f.jpg


Kékasszony ügyesen, impozánsan elgolyózgat képzelete játszóterén. Megalkuvásmentesen, kellő körültekintéssel és kellő mértékig szerelte fel magát optikai és világító arzenállal. Jó érzékre vall a fotográfiai gyarlóságok, optikai olcsóságok, "emulziós"-zajos látványszövetekbe és más kompozíciós bizonytalanságokba sodró témák távoltartása. Képeinek virtuális szövete briliáns. Átlagosnál jóval több mesterségi körültekintés kell ehhez. Kékasszony virtuális terei mágikusak, ügyesen forgolódtat bennünket érzékeink gravitációra apelláló égtájai között.
Mondanivaló dolgában nem nagyokos, hanem látványos. Tudja, mi táncol a tű hegyén, s mitől döglik az életlenség :-)) Néha kisiklik, nosztalgiázik kicsit, aztán újra összeszedi minden absztraháló erejét.
Nem pukkaszt, nem destruál, nem provokál, nem agyal, nem szenved, nem pártol, nem választ világnézeti frontot.
Valahogy mégse köpi ki száján az úr. Már-már irigylem :-)))
Dozvald János



Kiscs - Elmúlás

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Kiscs_.jpg


Kiscs két képe jó lehetőséget kínál, hogy szót ejtsek holmi gondolati beavatkozásról. A színes kép tűnik annak lenni, amibe Kiscs nem avatkozott be. Valójában nincs ilyen: fotográfiai nem beavatkozás. A látvány, minden látvány minimum a néző, de még inkább mindkettő: az alkotó és a néző értelmezési reflexein át válik azzá, ami, vagyis befogadandó üzenetté.
A fotográfus a kiolvasható üzenetek "szórását" szűkítheti a maga formai beavatkozásaival. Érdemes figyelni a bicikli kerékre. A színes felvételen ez a kerék a helyzetéről és állapotáról beszél. Hogy hol van és ott milyen viszontagságoknak van kitéve. Ez erőteljesen abból következik, hogy olyasféle oldalnézetből látjuk, ami realisztikusan bemutatja a tárgy térbeli környezetét.
A fekete-fehér fotón a kereket frontális ránézetből látjuk, így fogalmi önmagával azonosul. Önmaga szimbólumaként, a forgás szimbólumaként konfrontálódik a környező felületek és képelemek szálkás merevségével. A kerék több lesz így, mint amennyi a maga Kiscs által fellelt konkrét tárgyi valósága. Ösztönösen vagy tudatosan ez a jelentésbeli redukció vezethette Kiscset a tónusok konstruktív átalakításához. (Persze, ha semmi nem volt ennyire tudatos, majd mondhatja, hogy "gondolta a fene" :-) A színes változat bonyodalmasabb ránézete a fotós szeme elé bukkant látvány globális kompozícióvá rendezésére sarkallt, és ezért - számomra minden esetre - csupán a tárgyak elhagyatottságának szokványos dekadenciájáról beszél.
Dozvald János



zoli15 - Csússzak vagy ne csússzak

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/zoli15_csusz.jpg

Ez a kép alkalmat kínál szólnunk a staffázs szerepéről.
A fogalmi elemekig letisztult tájkép - ég és havas magaslat, a totálban mutatkozó problémátlan színtér kicsit üresnek tűnik emberalak nélkül. Kézenfekvő a hagyomány, hogy ilyenkor hercig mód odadugunk valahová, semmi esetre sem középre, egy emberalakot, aki - általában - nem csinál semmit, csak ott van. Ez a staffázs.
Zokli15 havas magaslata szegényesebb lenne a kontrasztot adó figura nélkül. Bár ott van az ember, elvileg akcióban, hiszen síléce, botja is van, és az elhelyezés meg a kép egészéhez viszonyított nagyság is korrekt, és az impozáns ég meg a havas lejtő is gyakorlott fotós szemre vallón, ügyes kompozíciós leleménnyel osztozik a képfelületen, mégsincs semminek beleérzésre serkentő viszonya egymással.
A viselkedés nélküli, staffázsként oda állított ember - ne jöjjünk most azzal, hogy magától állt ott, a kép összetevőiről beszélünk, amit a fotós, ha úgy látja jónak, átkomponálhat! - nem segíthet, hiszen ő csak staffázs, színes folt. Egy ügyes szaltó, jókor elkapva, működésbe hozná a képzelőerőket. Tudom, az nem úgy megy, de csak arra céloztam, hogy most kellett volna az alkotói ötlet, bármi, ami a decens semmiből mégis kihoz valami érzelmi csatlakozásra késztetőt.
Sokaknak így is tetszik? Nekem is. Csak most, hogy már túl könnyű tetszetős fehér havat exponálni, nem sokra becsülöm ezt a fajta tetszésemet.
Dozvald János



benobi_ - -

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/benobi-193142.jpg
Édesded hangulatkép.
A régi, photoshop nélküli nyomorult időkben egyes fotósok gyakorta elkövették azt a bocsánatos aljasságot, hogy kis laborjuk kíváncsiskodóktól elszigetelt sötétjében odatettek nagyításkor egy húszfillérest a fotópapírra, ott, ahol a lemenő nap látszhatott volna, csak ugye felvételkor épp nem volt ott, mert talán épp a fotós háta mögött volt, és mondjuk felhők takarták, ám ami okán viszont nem voltak árulkodó árnyékvetések, nem volt könnyen leleplezhető a húszfilléres mesterkedés. Így csalták képükre ezek a kicsinyes szélhámosok az édesded szépséget.
Benobi napja valószínűleg igazi (bár már semmiben nem lehetünk biztosak :-). A kis növényke érintkezése a fény koronggal efféle referenciát sugall. Sok lehetőség kínálkozott, hogy elmozdulásával hova terelje benobi a növénykét a napkorong viszonylatában. Akárhova terelte volna, ugyanígy hatna, mert a fotós láthatóan semmi többet, csak valami érintésnyi szépet akart üzenni alkony (nézhető Nap), éltető fény és természeti béke érzelemkörében. Valami szépet a maga eccerűségében.
Szeretem ezt az általam dívatba hozni remélt szót, mert az egyszerűség és az eccerűség dualizmusa képes inteni arra, hogy látásunk a tiszta érzelmek és az olcsó közhelyesség viszonylatai között tévelyeg.
Nap és növényke békés frigyén érdekesebb ott künn, a természet ölén tűnődni, mint a fotópapír felett, mert ott kínálkoznak még további igaz viszonylatok a természet feletti, szellemileg jól fűszerezett tűnődéshez. Viszonylatok, melyek nem annyira a képi elrendezettség, hanem a ránk sugárzó fenséges érinthetetlenség, na és marasztalhatatlan voltuk által oly felemelőek.
Dozvald János



hornist - Véget vetnek a zenének...

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/hornist_.jpg

Próbáltam utánagondolni, hogy a (der :-) Hornist mit is művel a kezével. Hát, bár nem egyformán, eléggé használja mind a kettőt a hangzás érdekében.
Hornist képe árnyalatokban és kontrasztban is impozánsan ábrázol egy furcsa, hangoló kulcsait tekintve láthatóan megbarkácsolt népi hangszert. Továbbá, talán, hogy korszerűségben utolérje mindazt, amit nem feltétlen kéne, hornist a hangszer fölött "felejt" egy csak úgy, tök mellékesként belógó kezet.
Kezet? Na, ez túlzás! Éppen hogy nem kéz ez, talán egy ahhoz hasonló gyökér, múmia-tag, eróziótól sokat szenvedett kőszobor tagja.
Szándékos ez? Ha olvasni akarnék a dologból, ezt nevezném negatív vizuális narratívának.
Egyben persze igazat kell adni hornistnak: a hangszer önmagában nem volt igazán elegendő, mint fotográfiai téma. Igazából minden fényképezett dolog valamiféle más dologhoz való viszonyában kezd képzeletünket mozgatón eleven, érdekes lenni. Ezért az igazán jó fotókon a fényképezés tárgyának mondható dolog mellett, néha egyenrangú fontossággal felbukkan valami más is.
A hangszer megvilágítása lényegretörő, szép. Csak hát ez a kéz... zenét szerető embernek nem tetszhet az a gondolat (vagy talán csak rossz interferenciákból gerjedő sugallat), hogy a kéz beledöglik a zenélésbe. A zenészek ezt vajon másképp gondolják?
Dozvald János



tomidani - Kristály

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/tomidani__.jpg

Ezt a kristály fogást tomidanitól a trófea ejtés kategóriájába sorolnám. Miért? A lövöldözve vadászók módszereire emlékeztet. Nekik igazából mindegy, hogy kristály vagy erdőben felbukkanó őz. A vadászva totózók mindenek előtt - az adódott pillanat megragadásának bizonyosságaként - jól irányzott lövéssel el kívánják ejteni az elébük került "vadat", a ritkán adódó látványt. A tárgyi lényeg ilyenkor rendre középen van. Nem képet komponálnak, hanem a célkeresztre figyelnek.
Tomidani képét nézve az a benyomásunk, hogy elvakította ez a kristály. Ha nem is azt kérjük rajta számon, hogy képe nem szól többről, mint pusztán erről az ékkőről (mert hiszen az érettebb fotográfiai gondolkodást nem érdemes forszírozni, ha még nincs), akkor is van mit szóvá tennünk. Tomidani szép kristálya zavaros, látványértéktelen dolgok társaságában mutatkozik. Ilyen kritika olvastán/hallatán szoktak persze az alkotók hosszas magyarázkodásba kezdeni, hogy mennyire tehetetlenek voltak a rossz adottságok miatt. Egyet mindig tehet az ember: ha nem akar jó kép kerekedni, nem fényképez.
Felróható az is, hogy nincs ennek a figyelemmel kitüntetett tárgynak képi aurája. Hol van, s minek van ott, ahol van? Túlságosan rányomult a szerző a képkivágással.
Hiába jó az expozíció, kiemelve a kristálylapokat sötét környezetükből, a fenti hibák miatt, bár a kristály maga esztétikusan fénylik, nem esztétikus a fotó.
Dozvald János


Saberi - önmaguk árnyékai

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/saberi_.jpg

Saberi előszeretettel lő mozgó dolgokra, emberre főképp, és sommás képcímekkel egyensúlyoz érdekes és érdektelen határán.
Meglátta ezeket az elnyúlt árnyékokat, és kimondta ítéletét: ezek a megállóban várakozó emberek önmaguk árnyékai. Képzavaros e gondolat, hiszen elnyúlt árnyéka alapján nem mondható, hogy bárki is halódna, márpedig a használt kifejezés valami ilyesmire céloz. Mindezt a címezgetés, mint olcsó fogás apropóján említem.
Saberi azt gondolta talán, hogy semmitmondó képével így a társadalom valamiféle lényege felé tapint ügyesen, és ettől felbátorodva feltöltötte nekünk. Mi azonban a fotót, mint önmagában való vizuális élményt - is - tekintjük, és ezért elégedetlenek vagyunk.
Sötét a sötétben, elmenne talán, ha a várakozók sora vizuálisan formailag frappáns képszerkezeti elemet alkotna, s ennyiben éppen hogy elkülönülne árnyékától (na és az utca túloldali zűrzavarától.) Vagy fordítva, ha valamennyi test árnyékával egyetlen fekete testet alkotna. Itt azonban különféle sötétségű formai elemek fulladoznak egymás társaságától. Pillantásunkat az ég túl vad, és tartalmilag semmit mondó fénye ostromolja. Próbálja az ember kézzel kitakarni, hátha több részletet lát meg a sötétben, de hiába.
Technikai kérdés-e, hogyan segíthetünk? Sajnos, nem. A kép azon része, ami a témát hordozza alulexponált, a sötét tónusok már az expozíció pillanatában szétbonthatatlanul egymásba zuhantak. A villanykaróktól szabdalt ég hazugra lesötétítve is zavaró (lásd változat!), az emberek árnyékaikkal együtt kivilágosítva sem képeznek frappáns képi kontrasztot a járdafelületen. Megoldás talán 3-4 méterrel feljebbről kínálkozott volna (bekéredzkedés valahová, állványozás, légtornászok segítségül hívása :-), ám megért volna-e ez a buszmegállóbeli várakozás ennyi fáradozást?
Dozvald János

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/saberi_jav.jpg
Változtatott


Speer - Hit

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Speer_Hit_270334.jpg

Érdekes felfogás tükröződik Speer képéről. Nyilvánvaló, hogy fotója címe istenhitre céloz, hiszen a felvétel láthatóan a Golgotát, kereszteket s talán szentek szoborcsoportját engedi látni sziluettben. Aligha célzatosság nélküli a felhők, pontosabban az ég vizuális megjelenése. A hit, melynek tárgya túl van a vad, fekete-fehér felhőkön, túl a földi égen, láthatóan nem boldogít. A fény, mely a túlvilághoz tartozik, nem élteti a földi valóságot.
A biztonság kedvéért, hogy nehogy kibúvót találjunk már a reménytelenségben, Speer még két fekete mandzsettát is odabiggyesztett képének aljára és tetejére. A két hangsúlyozott objektum - Golgota és felhők - gondosan megválasztott elhelyezést nyert a képen. Nyilván minden tudatos itt.
Speer üzenete kemény, könyörtelen. Bár törzslapján kivoltát illetően semmi nem publikus, világnézeti arcvonása (talán csak világlátása?) kezd kirajzolódni.
Dozvald János



Dozvald János reagálása egy előző képértékeléssel kapcsolatos fórumbeli felvetésekre.

Úgy tudom, sokakat érdekelnek a képértékelések. Erre tekintettel igyekeztem kisebb hasznos szakmai, de főleg szemléleti kérdésekre sort keríteni értékeléseim kapcsán. (Bájdövéj, a sokak által kifogásolt nyegleség vagy irónia grafomániákus gyarlóságomból következik: miközben mások unos-untig ismétlődő hibáin rágódom, szeretném én is kicsit jól érezni magamat :-)

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/pusiga_Reggeli.jpg

 

Puskás Gábor képén, akit FotoMüllerrel ellentétben nem igazán neveznék természetfotósnak, a fent említett mini-tudnivaló említésére láttam lehetőséget. Az, hogy e kép kapcsán szóltam a filterezés, mint kreatív csalás mesterségbeli kívánalmairól, mint kiderült, helytelen volt, részemről baki, mert ez a fotó másképp készült.
Mentségemre szóljon, hogy a lencse-előtti filterezés csupán a belenyúlások egyike a ma kínálkozó, szinte számtalan lehetőség közül, ezért a feltételezéseire hagyatkozót, lám, érhetik kínos meglepetések.


Ámde lépjünk tovább! Tévedésem kapcsán Puskás a minap figyelmem előterébe tolta az eredetinek mondható felvételt, ami nyilvánvalóan mutatja, hogy sejtéseim jó irányba tartottak, Puskás Gábor igenis belenyúlt ebbe az "eredetibe". Hogy ne kelljen megtagadnom legjobb szándékú magamat, most eme eredeti változat kapcsán ismét csak szóba hozok egy szakmai dolgot, annak tudatában, hogy akadnak ezrek, akik talán hasznosíthatnak valamit belőle.
Az a látvány, ami Puskás eredeti felvételéhez kínálkozott, a természet ajándékaként monokróm jellegű volt. Jelek szerint az öreg szakállas tette fel a color filtert az ő világosító eszközére, feltehetőleg abban az órában, amikor én még aludni szoktam :-)


Egyébként sok hasonló színjátékhoz volt nekem is szerencsém, még az emulzió és színhőmérséklet össze nem illésének köszönhetően is! Kinek nem?)
Amikor Puskás elkezdte ezt a színfátyolt eliminálni (szakmailag úgy, ahogyan akarta) megbomlott ez a monokróm harmónia, elvékonyodott a filter, amely az ég harsány színbeli másságát semlegesítette. Ez lényeges! Puskás, hogy úgy mondjam, kicsit "visszafilterezte" Isten ajándékát, és a kék előbukkant, olyan egyenetlen módon, ahogyan az ég eredetileg fedve volt. Ezért világít az ég kékje itt-ott olyan kérdéses következetességgel, ami számomra megtévesztően hatott.
A magam hasonlón "elhangolt" eredeti felvételeinél gyakorta csalatkozva láttam, hogy azok a színek, amik javítgatás címén a fátyol alól előkerülnek, tönkreteszik azt a harmóniát, amit első pillantásra megkedveltem, vagyis, hogy a valóság koloritása néha egyáltalán nem oly harmonikus, mint esztétikai érzékünk szerint lehetne. A natúr felvételek elszínezése ezért elvileg jogos.
Ez a mindenkinek szóló mini-üzenet.


Egyébként, a művészetben nem újkeletű problematikáról van szó. A festészetben például, egyebek mellett azért használták az u.n. bitumenes alapozó technikát, nálunk például Munkácsy is igen szívesen, mert a bitumen mély barnás, lassan száradó alapként beszivárgott a ráfestett különféle színekbe, és egyfajta közös tónusvilágba foglalta azokat. Persze ez a monokróm felé tartás annak idején nem volt annyira uralkodó azokon a festményeken, mint ma. Sajnos, a bitumen, mint igazából soha meg nem szilárduló/száradó anyag, szakadatlan nyomulással - ha csak évszázadok alatt is, de - teljesen elnyeli a koloritást - most már tudjuk.
Részemről ennyi. Minden tiszteletem a szép színhangulatok kedvéért korán kelőknek.
Dozvald János

 


geeri005 - Bepillantás

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/geeri005_Bepillant.jpg

A képen látható objektum valóban bepillantásra, bár talán ugyanilyen mértékben kipillantásra is szolgál. Városszociográfiai érdekesség, hogy hol miféle divatjai alakultak ki hajdan eme instrumentumnak. Ma nem divat többé, a kapubepillantó általában régi tehát, és ezért kopott, rusztikus, érdekes.
Geeri005 képkivágásával jól ragadta meg a kínálkozó téma szerkezeti lényegét. Beleütközünk azonban egy ellentmondásba, aminek kiváltó oka, hogy az objektívek, ellentétben a látó emberrel, nem a figyelem ide-oda fókuszálásával gyűjtik össze látványelemeiket. A pusztán optikai fókuszálás eszköze által a fotózott látvány kirajzolása mélységben alternatív síkokra tagolódik. A mélységélesség csökkentésével (minél közelebbi fókuszpont, minél nagyobb lencsenyílás) kihangsúlyozható mindez, és ennek esztétikai sajátossága kétségtelenül érvényesül geeri005 felvételén. A kép monokróm tónusvilága is szépen illeszkedik a témához.
Kevés ellentmondás mutatkozik mégis annak tekintetében, hogy az életlenül mutatkozó udvar-belső életlenségében is elég beszédes maradt-e számunkra. Mivel a bepillantás geeri005 választott megoldása szerint fotográfiailag éppenséggel hogy nem lehetséges, felvethető, hogy ha a képszerkezet hangsúlyos középpontjába egy ilyen, informálisan viszonylag érdektelen dolog került, megtalálta-e geeri005 a lehető legtöbbet mondó, a fenti ellentmondást a lehető legleleményesebben áthidaló megoldást (és itt már nem élesség-kérdésekre célzok.)
Persze azzal, akinek ez a megoldás kielégítően szép, eszünk ágában sincs vitatkozni :-))
Dozvald


 

pusiga - Reggeli járat

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/pusiga_286459.jpg

E fotó kapcsán mód nyílik szót ejteni a filterekkel, illetve filter-effektekkel való kreatív csalás egy fontos sajátosságáról (feltételezve, hogy nem a vörösiszap katasztróka következményeiről, hanem egy megejtő hajnali pillanatról készült pusiga felvétele :-)
Az említésre méltó hiba az, hogy nem azt látom (a fotós dicséretére szóló csodálattal), hogy a világ, a vizek világa - akár csak ekkor és itt - ilyen mesés színben játszik, hanem, hogy a filterekkel így lehet játszadozni.
A kreatív csalás lényege az lenne, hogy teljes értékűnek, valóságosnak tűnjön nézőink számára a látvány, ami csak a mi képzeletünkben fogant meg. Ha a víz fölötti párának van ilyen elvarázsolt színe, akkor ne legyen - kicsit sem - az ég is olyan színű. Vagy pedig maga az egész képi sík - egestől - legyen ilyetén elvarázsolva, a monokróm látás felé hangolva a stílust.
Exponálás közben részlegesen filterezni elég macerás dolog, mert a filter-hatás életlenül, szélesen elmosódva szűnik meg, könnyen belepiszkol a terepviszonyok között logikusan kínálkozó határvonalon túlra.
Megmondom, én, ha efféle valósidejű belenyúlás lehetősége izgatna, gondolnék arra, hogyan fogom megtéveszteni a néző szemét, csak hogy ne jusson könnyen zöldágra mesterkedéseimet illetően:
Ugyanonnan, ahonnan lencsém elé tolva a color filtert az első felvételt készítettem, készítenék egy második expót filter nélkül, ahol a fák teteje és az ég a lényeg ( a komp csak haladjon tovább, e felvételen már nem játszik). Utólag nagy valószínűséggel megtévesztően oda lehetne illeszteni az első felvétel fölé ezt a másodikat, és így körültekintően kitörölhetném az első felvételről a filter hatását, mikorra az éghez ér.
Túl sok már a csalás? De hiszen a legártatlanabb kattintás maga is meghamisítja a valóságot!
Nem is úgy készült az első felvétel? Akkor nem második fotó, hanem egy, a felvételről - még a filterezés előtt - duplikált layer készül. A többi nagyjából ugyanaz :-)
Dozvald János

 


orka - 2

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/orka_2.jpg

Időzzünk két percet kedvenc ábrázoló műfaji jelenségemnél!
Úgy hívom: posztmodern álfunkcionalitás. Vagyis amikor az alkotó az által próbál érdekes lenni, hogy a dolgokat hajánál fogva odarángatottság, haszontalanság, mellékesség, funkciótlanság színezetében tűnteti fel képén.
A helyszín vizuális látványértékét tekintve letargikus. Garázs-féle funkcióra célzó számok a falon. Ám mindez csak valamiféle erodálódott hajdani rend maradványa, mert hisz járművek sehol. Nem is várhatók, hiszen ott egy karosszék, ami ilyen helyen ugyan mit keres? Abban üldögél egy csaj (akit nyilván erre megkértek :-), bénán várakozik ebben a sivár koszban. Az előtérbe tolja magát egy másik, akinek pont azért van levágva a feje, hogy nehogy róla szóljon már a kép. Ketten, egymás viszonylatában is szétszórtan lézengenek látóterünkben. Leszbire asszociálni engedő, nihil-feelinges fantáziátlankodás. (Legalább e rossz pince felrobbantásán fáradoznának, vagy festékkel locsolnák a falakat vagy mittudomén... esetleg önmagukban nézni érdekes formai elemeket lopna a szerző a képbe!
Csakhogy ő untattatni akarja velünk a világot. Sajnos, fennáll a veszély, hogy mi nem a világot, hanem az ő képét unjuk.
Egyetlen dolog stimmelne nekem: a fekete-fehér megoldás. Persze ez apró kisiklás a szerző részéről, hiszen ő nem akar velem semmiféle konvencionális dialógust, ő csak tagadni akar, vizuálisan, amit csak lehet.
Pechére most mégis besoroltatik: egy a sokezerből. Efféle posztmodern álságoskodás csorog itt-ott, mostanában mindenütt, néha már a vízcsapból is.

Dozvald János


stom - csillagkapu

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/_stom_csillagkapu.jpg

Elmejáték szerencsés szüleménye stom képe: a kapu és a csillagok leleményesen bekattant társítása egy felkapott szóval: csillagkapu. A cím önmagában csupán szellemeskedő vakkanás lenne, ha nem öltött volna formát stom képén egy(-két) kompozíciós lelemény. Még hozzá olyan, ami nem csekély fáradozással járt, mire erre az impozáns eredményre vezetett.
Ilyenformán stom rátett egy lapáttal a divattá lett természetfotóra, a körbeforduló csillagos égbolt már-már szokványos kiexponálására. Kompozíciójának köszönhetően az a vacak kapu műveli ezt a csodálatos égi mágiát. Viktor Pelevint juttatja eszembe, és még sok szenvedélyes lelkű alkotót, akinek pillantásától az ócska dolgok megnemesülnek. A kapu szerkezet halszemes becsavarodása, de még a sarkcsillagba fúródó kapuoszlop nyögve görbülése is, mintha a nagy mágia küzdelmeit szenvedné. Heroikus magdicsőülők ezek a vacak, éjszakában kushadó vasak. A képszerkezet aszimmetrikus volta kitaszít bennünket a képet figyelő központi szerepéből. Nem nekünk történik mindez: az ormótlan kapu játszadozik éjszakai unalmában az égi messzeséggel.
Ötös. Csillagos. Legalább annyira, mint az ég maga.
Dozvald János


ligijani - ..fennakadva..

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/ligijani_.jpg


Avagy ízlések és pofonok. Vegyük ízlésem kérdésének és felvetésnek:
nem előnyére változtak-e meg a tónusviszonyok a beavatkozás után, amit elkövetni merészeltem ligijani szép találatán?
Ligijani eredeti változatán markáns kontraszt van a kép tárgya és háttere között. Megítélésem szerint itt is, mint általában, hátrányos, ha a világos, ám mellékes felület túl erőteljes hangsúlyra tör látó érzékelésünkben. Esetünkben a hangsúly a piros levélkén lenne. Lehetett volna rávakuzni, persze, ám a fény manapság, ilyen helyzetekben legvalószínűbben lencsénk felől érkezett volna. Ha lencsénk felett van a vaku, a fény lényegében nem a tárgyat, hanem a képet világítja meg. Erről a különbségről esztétikailag törekvő fotográfusnak érdemes tudni. Ez a rossz, látványt laposító hatás, persze, itt, most nem ártott volna olyan nagyon, mert a háttér messze van, arra nem hatott volna a vakufény.
Szerencsésebb megoldás mégis, ha a szép, szórt fényviszonyok eredetiek maradnak, és utólag változtatunk a téma és háttér közötti kedvezőtlen tónusarányokon. Persze ehhez ilyen irányban kiokosított képfeldolgozó szoftver kell. Első helyen említhető a photopshop shadow/highlight eszköze, amivel én most a szemre kielégítőnél kissé erőteljesebben kiemeltem a főtéma sötét részleteit, és egy következő lépésben ezt a "kissé erőteljesebbet" korrigáltam a tónusgöbe felső, világos tartományának visszahúzásával. Ilyen beavatkozással, amellett, hogy a főtéma világosodik, a háttér is (ha nincs expozíciósan kilukadva - és ez a szerencsés körülmény fennáll ligijani képe esetében) gazdagodik tónusokban.
Ha aztán valakinek mégis a másik, az eredeti változat tetszik, hát, istenem! De senkinek sem árt az eszközbéli lehetőségekről többet tudni.
Dozvald János

 


Bernye - *

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Bernye__274886.jpg

Bernye és a véletlengenerátor, ez jut sommásan az ember eszébe, ha bernye csekélyke, de annál mindenfélébb euvrejét látja.
Bernye e sorok tárgyául választott felvétele érdekes módon lóg ki egyéb fotózgatásai sorából.
Ránézésre lehetne sztárolt reklámfotós (nyers) felvétele is, ami stylisttel, sminkessel, világosítóval és akár más egyéb asszisztensek hadával készült.
Egyértelmű a fíling, valamely reklámtéma ma divatos, indirekt, melleslegesként való kezelése. Az efféle laza életérzésnek nagy nevek hódolnak drága lapokban, búsás honoráriumért publikált képeikkel. A fej elvesztése trendin laza, merész ám ésszerű vállalás, mert hiszen a két szimmetrikusan lebegő láb mindent elmond a lány kecsességéről és kedélyállapotáról. A kar és a jobb láb vonala kölcsönösen a hanglemezre irányul, mintegy mágikusan "fogja" a tovaröppenni látszó tárgyat (szerencsés szögelés - ha pont ezt akarod, századszorra sem fog sikerülni :-) Az előtérben emelkedő három kalászos fűszál lazán behúz még egy képsíkot szemünk és a téma közé, tovább árnyalva a kommercialitás indirekt voltát.
Profi is vállalhatná ezt a kompozíciót.
A lényegi különbség a profi munka és bernye fotózása között nem is a kép felépítésének eredetiségében, hanem valami egészen másban van, ami igen elgondolkodtató.
Az út. Hogy miféle vállalás, célra törés, távlat, következetesség, látásbeli megállapodottság van a mögött az egyetlen, szemünk elé került fotó mögött. Miféle eszközbeli és rutinbeli garanciák arra, hogy amit elgondolsz, rendre keresztül is tudd majd vinni, akárhányszor.
Bernye játszadozik a fényképezőgéppel, s néha mások útjára tévedve játszadozik.Imázsát, fotográfusi dobásait a véletlengenerátorra bízza. Valahányszor ugyanolyan boldog, gyermeki mersszel, mint ezt itten, töltögeti fel legrosszabbul sikerült, legbutácskább fotóit is.
Dozvald János


koborangyalka - -

 


UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/koborangyalka__287176.jpg

Jelek: szem, száj, fog, karika, köröm, arc
Jelentés: orrban karika, pircing, szájat túró ujjak, divatos körömlakk, másra figyelő szemek
Jelentőség (itt, ha van, hangsúlyozottan negatív értelmű): hagyományosan disznó hord orrában karikát. Száj torzzá túrva nem szép anatómiai forma, nem is a beszéd szerve, csók szimbóluma sem annyira, hanem csupán odú az arcban.
Ahogy sisi mondja: "A köznapi fotográfia sablonjainak felrúgása még nem eredményez új értéket, legfeljebb meghökkentést."
Szerintem is ez itt a szóra érdemes kritikai attitűd. Már ugyan, ha a cél (még mindig) értékek létrehozása. Néha úgy tűnik, hogy ha nem a valóságban fellelhető objektumok és adott viszonyok lefényképezése a fotózás célja, akkor valami ravasz, másokból, a nézőből hülyét csináló önrontás. Valami tagadósdi. Itt hangsúlyozottan, premier planban. A konvencionálisnak tagadásából egyéniséggé avanzsálás lehetőségének ábrándja.
Lököttek persze jól ellökdösődnek egymás között. A tagadók diadalmasan lelnek közösségre egymásban. Még az aszociális is a szociális készlet szerves, helyenként még divattá is avanzsáló része.
Ám mi küldetésünk jegyében, ami nem a rombolás, tekintsük úgy, hogy ez esetben csupán arról van szó, hogy koborangyalka néha maga sem tudja, mit művel, hogy mit is kezdjen fényképezőgépével.
Dozvald János

 


haynal28 -

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/haynal28.jpg

Formajáték. Tárgya ügyesen megválasztott: hajnal28 rájátszik a kéz szimbólum jellegére. (négy borosüveg nem késztetné a nézőt ennyi beleélésre :-)
Ábrázolási felfogását tekintve, mintha a korai avantgard képzőművészet nyomdokain haladna: egyszerre mutatja a tárgy különféle nézeteit, az elöl és a hátul, sőt, itt még az egyik és a másik is egymásba keveredik, egyetlen megtévesztő tárgyi valóságot alkot.
Mesterségileg ügyes csalás, olyan látszatot kelt, mintha efféle, több identitású fenomenális test lehetséges lenne.
Az ilyesféle látványt először, természetesen, az érzéki cél felől, fogalmi szinten ki kell találni, aztán képi elrendezésében is ellentmondásmentesen el kell tudni gondolni, azután a hozzá valókat célnak megfelelően le kell tudni fényképezni, és végül vizuálisan meggyőző eredménnyel össze kell tudni rakni.
Ennyi lépést hibátlanul végigvinni, már igencsak tiszteletre méltó tett.
A szimbolikus elemek szürrealitása itt az érzetek síkjában tartja a képzeletet. Érintések, lelki immanencia, létkorszakok egymásra rétegződése, valamiféle szembesülés kényszere.
E hatékony forma által képzelődésünkben körbezártak ugyan bennünket, de ember mivoltunk érzetében emelkedettek, szabadok vagyunk.
Dozvald János


tacsi123 - Landolás

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/tacsi123_.jpg

 

Veszem a merszet, és újra az őzön, akarom mondani a fotográfiai célbalövöldözésen lovagolok.
Tacsi123-t dicsérhetem is, ha akarom. E kopár tájon kóborolva jó szemmel észrevette a magányos villanykarót, bár talapzatát kissé rutintalan érzékkel helyezte a kép felezővonala közelébe. Szerencsére ez sem ronthat túl sokat azon, hogy a vaskonstrukció tetején derékból kihajoló matrózféle alak micsoda méltósággal tereli áramfogatát a balról felsejlő végtelenség felé. Az ég is belesárgult kicsit az irigységbe. Hátul, a ködön túl diszkréten kushad egy kis falu, megnyugtatóan visszaterelve képsíkra vertikálisan elkóborolni kész tekintetünket.
A tarlós mezőség egyenletesen rusztikus, színtónusban is következetes texturális hatását, sajnos, zavarja néhány folt. Kiretusálnám :-))
Komolyra fordítva a szót:
Szakmai magánügyek, pusztán próbalövésre jók az ilyen messziről szemünkbe akadt, vadászösztöneinket ingerlő, menekülésben lévő témák, hogy teszteljük, milyen gyors gépünk autofókusz motorja. Emléknek is megteszi persze, hogy láttam ám én ezt-azt életemben. De közösségi portálokon mutogatni... Mi is láttunk ám már ezt-azt, még talán különbet is :-)
Dozvald János


Dozvald barátommal teljesen egyetértve hozzá kell tennem, hogy a kép sajnos technikailag sem állja meg a helyét. Nagyon fakó, színhibás és a képkivágása is indokolatlanul bő. Ebből a szempontból ide teszek egy kissé javított változatot. A villanyoszlopot is leretusáltam. Ezek amolyan elemi szintű dolgok. A magasabb szempontokat D. J. leírta.
Dékán István

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/tacsi123_jav.jpg

 

 


anko - kíváncsiskodás

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/anko_kív.jpg

A fekete sziluett általában felszólító jelleget kölcsönöz a képnek. Mire hívja fel figyelmünket itt, anko képén ez a jelleg? Úgy szólván semmi érdemlegesre. A kíváncsiskodás tárgya fotográfiailag és tárgyi mivolta kérdését tekintve is érdektelen. Anko helyében vinnék ilyen kulcslyukat magammal, és ide-oda forgatva a világban keresnék valami valóban érdekeset vele. A kulcslyuk ugyanis önmagában csak jel. Jelentése - különösen, mert itt életlen is - nem fotográfiai, nem esztétikai jellegű.
A meglesett valóság kölcsönözhetne jelentőséget egy ilyesféle formai elgondolásnak, de az itt látható dolog amellett, hogy a kutyát sem érdekli, még túlexponált is. Feltételezem, hogy a domináns fekete felület "megvezette" az egyébként manapság már gyárilag okos, beépített fénymérőt. Ilyesmire gondolni kell, már ha egyáltalán tudja az ember, minek próbál megfelelni a fényképezőgépek fénymérője.
Visszatérnék három itt elhangzott szóra: jel - jelentés - jelentőség. E három dolog figyelemre méltó volta együtt ad értelmet annak, hogy másoknak is mutogassuk képeinket.
Dozvald János


VargaZ - Motocross Of Nations

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/VargaZ_Motocross.jpg

Elkapott pillanat. Hogy pontosan ezt kapta-e el VargaZ, nem tudom, úgy fest, mintha épp hogy csak szerencséje lett volna a lövéssel, illetve mintha utólag rosszul vágta volna meg a felvételét. Hiába repül a motorkerékpár, mert beszorult a képszélek közé. Nincs tere az attrakciónak. Be kell ismernünk: nem könnyű másodperc tört része alatt a képkivágást megfontoltan megválasztani.
A motorkerékpár anatómiailag keveset mutat impozáns magából. A motoros maga pedig, hát az tisztára Tedesco, sőt 3! Itt rejlik egy jókora szarvashiba.
Verőfényes napsütésben (lásd a mozgáskövetéstől kissé elmosódott közönséget!) elég blőd dolog vakut használni (bocs, ha mégsem vaku, hanem valami erős tükröző felület volt a nézőpont közelében.) A durván repülő vastömegnek még jót is tenne a kontrasztosság, ami sejthetően volt is, csak kimeszelte a gép felől érkező fény. Így viszont úgy hat a motoros mutatványa, mint holmi odamontázsolt műbalhé. A helyszín közönsége és az attrakció az eltérő megvilágítás okán két külön világ, mintha egyik nem is lett volna ott, amikor a másik ott volt.
Ne a rálőttem és eltaláltam diadala vezessen bennünket a sportfotózásban!
Dozvald János


Boas - ébred

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Boas_282250.jpg

 


Boas, ha képei egészére tekintünk, mintakövetőnek tűnik, az is, méghozzá kedvvel követi a cicababa giccspózok terén fellelhető mintákat. Meg is előlegez magának a képei szerves részévé tett szignójával egyfajta nagyságot, ami számomra jópofa szerénytelenségnek hat, értékelheti ki-ki ahogy akarja.
Játékos kedve, szerencsére, többre is ragadtatja időnként. Itt van ez a kép például, melyen még az unos-untig használt karcfilter is célzatos játszótárssá lesz (bár karmolás és karcolás némileg más-más dolog). A sarokból kitörő nőfigura pókosan támadó körme, a blőd vadsággal kitolt csizma és az előfehérlő szemek - mindez a fotográfiai tónusvilág szuverén építőelemeivel való bolondos játék. Kétféle tónusneme által még a fal is gonosz hasadt "lélek".
Talán kicsit lejjebb fordult Boas a képkivágással, mint képegyensúlyi szempontból okolt lenne, és én a másik, alig látszó csizma sorsáról is döntöttem volna, vagy ravasz, lokális derítéssel engedem kirajzolódni, vagy - ha már digitális korszakot élünk, és én is képzelődhetek kicsit, el is tűntettem volna azt a lábat egy második expozícióval fallá csempézve a helyét, hogy a szörnyecske lánylény habitusának eleje és vége még talányosabb legyen.
Szóval, Boas helyett én hagynám a dagadt giccset másra, és ezt a bolondozást vinném a padlásra :-)
Dozvald János

 


vamisi - Körbe-körbe

 


UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/277257-vamisi.jpg

Elmozdulás életlenség, meg annak inverz hatása - kedvelt témánk. Nézzen magába mélyen, aki azt meri állítani, hogy neki első lövésre bejön. Pláne, ha a mozgás nem képsíkunkkal párhuzamos, hanem körbe-körbe haladó! Kíváncsi lennék, vamisinek ez hanyadik lövése volt. Úgy fest, mintha az első, sőt, az első előtti lenne. A háttér persze lehetne érdekes akármiképpen mosódik el, ha tagoltságában karakteres, de nem az. A háttér tónusvilága elég sivár. Ez rendben lenne akkor, ha a főtéma öszeállt. De nem állt össze. A kerékpár piktogramatikus karaktere szétesett. A gyereknek is nyomaveszettek legfőbb tagjai.
Vamisi, ki eddig jobbára nyugalmas tárgyakon, szép, húsos csendéleteken engedte legeltetni szemünket, s a trendi effekteket is már mind-mind ügyesen képeire aggatá, most, e fotója szerint sokszor jó irányba fordult érdeklődését hagyta felelőtlenül elkóborolni. Nyilván nem végleg. De sajnálatos ez az önkontroll nélküli mellélövés, ez az életművi hatásszünet, mert azt sejteti, hogy vamisinek nincs türelme megküzdeni a győzelemért, hogy mindezidáig talán, legtöbbször - ha nem is vak de - lusta tyúkként talált szemet.

Dozvald János

 


______________ - Hell

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/Hell.jpg

Rendesen véghezvitt fotográfiai gyakorlat. Csak hát... a fiatalság átmeneti állapot. Ekkora öndicsőítés (na, talán csak JamesBondos képkaland :-) magánügy. Mind a közhelyes pillantás, mind a jövőbe vetett kópia-öregítés, a pszeudo-archaikum, a kacérkodás múlandóságunkkal, korom magasából tekintve eléggé szembeötlő üreskedés, már ha tartalmat kell itt keresnünk. (Legalább két csúnya emberről lenne szó! :-) (Vagy legalább lenne jellemvonásuk!)
Látom, van képi rend, vannak ügyes formai meggondolások. (A jó helyen áttörő újságpapír, mint afféle - ma már fölöslegesen - odacsúsztatott fügefalevél.)
Szóval játéknak nem rossz, csak hát a fotovilag.hu kicsit több lenne talán (rendeltetése szerint) mint magánemlékek gyorsan felüthető albuma, mint képi kérkedéseink tárolóhelye.
Ha e kritikus ránézetből az egyébként képalkotásra rátermettnek tűnő szerző tud kevés lényegit tanulni, szinte már jó út kezdetén áll
.

Dozvald János

 


hsam - -

 

UserFiles/Image/07_kepertekeles/10_01/277676-hsam.jpg

Sajátosan morbid, már-már bunueli hsam legújabb képeinek szürrealitása. Mitől van ez? Szorongás bukkan elő mindenütt a csábosan lágy és meleg tónusok alól. Íme, a buborékok rétege mögül is mintha Bunuel és Dali híres andalúziai játszadozásaira történne célzás. A fakturálisan feloldódni kész irrealitást horgonyként tartja vissza a cseppek realitása. Ügyes! Fotóból generált képeknél ez teljesen hiteles játék.
Mindez természetesen beleérzés, a nézőé, jelen esetben az enyém, de okom rá cáfolhatatlan.
Elgondolkodtató, hogy hsam domináns formátum választása 16:9, ami, ugye, maga is a film, a HD formátumú video felé mutat. Mi készül itt? Érzéken túli révületbe esve várom. Szorongok a klotyó infernális padlójára nyomva, ideglő ujjaimból kinő az ideglő hamu.

Dozvald János



Régebbi értékelések>>>


számláló