Kiscs - Hátsó gondolatok

Sok mindent tanultam életemben, de a madár-lélektan eddig még valahogy kimaradt. Annyit azonban ornitológiai szakképzettség nélkül is ki merek mondani, hogy a madaraknak nincsenek "hátsó" gondolatai. Amit itt látunk, az az élet egyik legszentebb pillanata, tán maga a szerelem, szines, kusza, kék-sárga-narancs összevisszaságban. Hirtelenjében azt se tudom, ez most egy madár, vagy kettő. Mindegy is, szépek így együtt. De vigyázat, a jogtudomány gyorsan fejlődik. Manapság, már lépten-nyomon engedélyt kell kérnünk a fényképezésre és tekintettel kell lenni a személyiségi jogokra. Lehet, hogy hamarosan az ilyen képekre is figyelni kell és, mint egy tv-beli ócska valósághowban, ki kell tennünk majd a piros karikába zárt nagy tizennyolcas jelet. Szerencsére ott még nem tartunk Ezért én ennek a kedves szerelmi jelenetnek karika helyett, inkább egy jó nagy piros pontot javasolnék.

Horváth Péter >>

Tomidani
Posztomusz képértékelés egy elhunyt klubtársunk emlékére

Ebben az agyonPhotoshoppolt világban üdítő látni, hogy nem kell mindenáron saját külön világot kreálnunk. Nem kell mindenáron valami "művészit" csinálni. A valóság sokszor bonyolultabb és izgalmasabb, mint amit mi fölépítünk. Néha az is elég, ha keresztülfotózunk egy üvegajtón és így egyszerre látjuk, mi van előtte és mögötte. Mintha egyszerre látnánk a jelent és a múltat. Zavarba is jöttem tőle, de aztán, ahogy illik, megpróbáltam szépen, higgadtan végigleltározni a képet. Először megpróbáltam kideríteni, hogy ez egy kép-e, vagy montázs, aztán oda jutottam, hogy nem számít. lényegtelen. A kép, így, ahogy van hiteles. Olyan szerencsésen keverednek benne a rétegek, a fotó a falon, a csillár és a nőalak árnyéka, a növények és a fotográfus életlen arca, hogy elhiszem, mert jó elhinnem. Az is rendben van, hogy szinte az egész kép fekete-fehér, csak az arcon vannak színek. Bevallom, megnéztem, milyen volna a kép fekete-fehérben és oda jutottam, hogy az arc szines foltja nélkül elvész az illúzió. Ez a kép témájában és megoldásaiban is eltér a szerző korábbi munkáitól. Bonyolultabb és személyesebb.
Azon vettem észre magam, hogy elkalandoztam. Elfelejtett barátokra gondolok régi-régi, talán sosemvolt vasárnap délutánokra, meg kávéillatra és otthon vagyok valahol, ahol nem jártam soha. Most tudtam meg, hogy "Tomidani" már nincs velünk. Gyönyörű képeket hagyott ránk, őrizzük meg képeit és emlékét!

Horváth Péter >>

kliegl

Azt mondják sokan, hogy a graffiti korunk népművészete, mások meg azt, hogy az épületek falát összefirkálni, mindenféle kiolvashatalan betűkkel, torz rajzokkal, csúnya dolog és keményen meg kell büntetni, aki ilyet csinál. Hogy mi is a mai kor népművészete, azt gondolom majd a következő évszázad művészettörténészei fogják eldönteni, mi csak együtt élünk vele. Ott van a metrókocsikon, a kerítéseken, tűzfalakon, fémen, fán, üvegen, mindenütt. Ez nagyon érdekes téma és nagyon sokféle feldolgozási lehetőséget rejt. Volt már, aki a srácokat fotózta, amint éjszaka titokban csinálják a rajzokat, aztán együtt futott velük, ha jött a rendőr, volt aki szépen gondosan végigfotózta ezeket a rajzokat és képzőművészeti albumként árulta a belőle készült könyvet. Eddig mégsem találkoztam olyan fotográfiákkal, ahol az éjszaka rajzai és a nappali élet együtt volna látható, hiteles erős ábrázolásban. Ez a fotó, szép kidolgozása, archaikus szinei, gondos szerkesztése dacára még csak látlelet. Tovább kellene lépni. Szerintem ígéretes vállakozás lenne. Ahhoz viszont, hogy igazán ütős képek legyenek a dologból, közelebb kellene menni, megfigyelni az apró részleteket, megnézni például, hogyan találkozik az ablak rácsa a festett betűkkel, milyen ez az épület súrolófényben, milyen, ha emberek dolgoznak körülötte, vagy éppen éjszaka, amikor elmegy mellette egy szerelvény. Azt gondolom, nagyon izgalmas témát talált, de sok munka lesz még vele. Megérné.

Horváth Péter >>

simi

Nincsenek technikai adatok a kép mellett, de most nincs is rá szükség. Így is látható, hogy viszonylag hosszú gyujtótávolsággal és nagy rekesznyílással készült. A háttér csillogó fényei életlenül már fénykörökké válnak. Ha szükebb rekeszt használt volna, a fénypontok a rekeszlamellák formáit mutatnák és akkor hat, vagy nyolcszögeket látnánk, az objektív felépítésétől függően. Nagyon szerencsés, ahogy fénykörök körbeveszik a fő motívumot, rávezetik a néző tekintetét, de nem túl hangsúlyosak, nem vonják el a figyelmet. A háttér sem részlettelen, mindenütt foltok, vonalak szabdalják, de ez kellemes vibrálást ad a képnek. A zöld és a sárga világos árnyalataira épül az egész, így az a kis kék folt a pillangó szárnyán vonzza a szemet. Sokféleképpen lehet a néző figyelmét írányítani a képen, vonalvezetéssel, élességgel-életlenséggel és szines munkáknál a hideg-meleg színek kontrasztjával is. Itt ezek mind szerencsésen együtt vannak ebben a finom hangulatú koranyári képben. Mielőtt azonban végképp elérzékenyülnék, a szerencséről kell itt pár szó. Tudatos munka, alapos fölkészülés és az eszközeink ismerete nélkül nincs szerencse sem. Itt összejött a dolog.

Horváth Péter >>

baki56

Még emlékszem a homok forróságára a talpam alatt, a kutyaugatásra, aztán nagyanyám földes padlójú konyhájának hűvösére, a kútból húzott víz fémes izére, a gyerekkorom nyaraira. Akkoriban valahogy úgy képzeltem, a tanyán mindig nyár van, meg akácillat és fogalmam se volt róla, milyen kemény dolog szőlőt metszeni,kapálni, vagy aratni. Ma már tudom, kemény, hideg, racionális világ volt az, ahol mindennek megvolt az ideje, a helye és nem volt benne semmi, de semmi romantika. Mégis, a magyar tanya festők sorát ihlette meg,Tornyay Jánostól kezdve egészen a mai bevásárlóközpont-galériákig. A fehérre meszelt oromfalas ház a gémeskúttal, rengeteg festmény és fotó témája ma is, ezért aztán,a látszat ellenére átkozottul nehéz téma. A szerző ennél a képnél a húszas, harmincas évek nemes eljárásait idézi meg. A kép szinte monokróm, a szemcsézettség a brómolaj nyomatokra emlékeztet. Amikor a fotográfia még mindenáron a saját művészet voltát próbálta bizonygatni, 1931-ben így írtak róla: „a brómolaj átnyomás a tegnap fotografiájának doyenje pedig életképes ma is, sõt bizonyos, hogy nem marad ki a holnap fényképei közül sem. Tény azonban, hogy királyságát a fejlõdés evolúciói, fõként a türelem és a kitartás hiánya... megtépázták. De igaz viszont, hogy fotómûvészetrõl csak a brómolaj átnyomás karrierje, nemzetközi sikerei óta beszélnek." (Bozsek Rezsõ József: A tegnapi, mai és holnapi fénykép. Fotómûvészeti Hírek, 1931. február, 28. o.) Azt gondolom, szabad, sőt néha kell is más korok, más művészeti ágak módszereit újra felhasználni, az termékenyítőleg hat a mai fotográfiára, de ez önmagában nem elég. Új szintézisre volna szükség. Itt láthatóak a mai fotó eszközei, a nagylátószögű objektív kicsit hátradönti a falat, a tető pirosa is digigépek színvilágát hozza, de még nem áll a dolog. Ha valaki ilyen szeretettel és gonddal fényképezi ezt a letűnő világot, úgy gondolom át fog lépni a régi sémákon és a saját képi világát bontja ki belőle.
Horváth Péter >>

arbebuk

Amikor elkezdtem képbírálatokat írni, elhatároztam, hogy felnőttnek tekintem a képek beküldőit, akár rutinosak, akár kezdők és nem fogok alapvető technikai kérdésekről, mint például fényértékről, ISO beállításról meg gamma görbékről írni. Erre van a szakirodalom. Abban ma is biztos vagyok, hogy a hagyományos ezüstalapú fotográfia ismerete jó alap és innen kiindulva sokkal könnyebb megérteni a digitális gépek, "lelkivilágát". A technika egyébként is csak szolga. Arra való, hogy a felhasználásával kifejezhessük a gondolatainkat, megmutassuk a világból, amit mi és csak csak mi látunk. A rossz kép a legjobb technikával sem lesz jó, legfeljebb "érdekes" Hogy miért éppen most, arbebuk képe kapcsán kerül ez elő? Azért, mert ő hangsúlyosan és láthatóan tudatosan kezeli a technikát, gyakran lép túl az eredeti látványon és szabadon építkezik a valóságelemekből. És főleg azért, mert ez egy jó fotó. Kiegyensúlyozott kompozíció, elegáns vonalvezetés, a hangulatnak megfelelő színek. Az apró emberalakok elhelyezése is remek, még arra is volt gondja, hogy a jobboldali két figura lépései is rímeljenek. A szerzőtől szokatlan ez a visszafogottság, de nem is kell mindig, mindenáron belenyúlni a látványba, van olyan, amikor a dolog csak úgy adja magát. Belátom, ritkán. Itt szeretném fölhívni a figyelmet egy lehetőségra, amivel kevesen élnek, pedig néha nagyon megérné. Az apró, szabad szemmel szinte észrevehetetlen helyi beavatkozásokról van szó. Nem az egész képet változtatjuk, hanem csak néhány részletét, az erősebb összhatás érdekében. A mellékelt fotón én nem csináltam mást, csak egy kicsit áthelyeztem a hangsúlyokat. A kép napfelőli oldalán valamennyit sötétítettem, az eget kicsit mélyebbre vettem és kihegyeztem a csúcsfényeket az előtéren. Az eredeti kép nem változott, nem sérült, de így fölerősíthető az eredeti látványban már ott lévő finom hangulat.
változtatott kép

Horváth Péter >>

Petya

Ahhoz képest, hogy a bemutatkozásában azt írja magáról, nem is tud fotózni, mesterien bánik a hosszú gyújtótávolságból és közelképekből adódó extra kis mélységélességgel. Szerencsés, hogy a háttér sötét, de nem üres, mert ezzel térbehelyezi a látványt, a szabadban vagyunk, nem egy műteremben. Szép példa ez a kép arra is, hogy egy bonyolult formát egyetlen vörös folt is ki tud egyensúlyozni, a kép nem borul fel, az összhatás harmonikus. Ezzel a vörös folttal van azért egy kicsi probléma. Nem vagyok nagy híve a természetfotózásban a mesterséges világításnak, egyáltalán az eredeti látvány megváltoztatásának, de itt egy kis segítség nem ártott volna meg. Elég lett volna egy zsebtükör, vagy egy darab alufólia a helyi derítéshez és az a sötét folt máris eltűnik a virágról, a pipacs még élénkebben virítana. Ez, természetesen apróság, akár kötözködésnek is tűnhet, de higgye el, van eset, amikor egyetlen apró változtatástól még izgalmasabb lesz a kép. Kevés motívumból építkezik, de nagyon szép természetes harmónia van a képeiben. Azt javaslom, kezdjen kicsit bonyolultabb "töbszereplős" fotókat is csinálni. Szerintem ott is megtalálja majd azt bizonyos belső rendet, amit szinte valamennyien keresünk.

Horváth Péter >>

Liziczmi -locsi-pocsi pancsi

Egy stresszes nap után, fáradtan, borúsan nem is szabadna képbírálatot írni, ilyenkor az ember minden apró hibán kiakad és nem veszi észre a kép erényeit. Mondjuk szóvátenném, hogy a madár miért pont a kép centrumában van, miért nem nagyobbak a vízcseppek, de aztán meglátom ezt a fürdőző szajkót és egycsapásra elmúlik a rosszkedvem. Igen, mosolyogni jó! Persze jóval többről van itt szó, mint a mindennapi mosolyadagunkról. Nem mindenki tudja, hogy az ilyen fotók mögött komoly munka van, ezek a képek nem úgy készülnek, hogy a fotográfus megy, mendegél a réten, meglátja a madarat, előkapja a gépét, persze 2,8/300-as objektívvel és hopp, már meg is van a kép. Aki így próbálkozna, nemhogy jó képet nem csinálna, de a közelébe se jutna a madaraknak. A témának komoly irodalma van, itt talán csak annyit, hogy jól kell ismerni a "modell" életvitelét, előfordulási helyét és ha ezt tudjuk, megfelelő leshelyet kell épiteni, hogy az állat megzavarása nélkül tudjunk fényképezni. A profik nemcsak a leshelyet építik meg, hanem úgy alakítják azt ki, hogy legyen ott víz és ennivaló is, hisz így sokkal több "látogatóra" lehet számítani. Innen kezdve nincs is más teendő "csak" várni, csak várni, türelmesen várni, egy gyors géppel, fényerős objektívvel és a megfelelő pillanatban exponálni. Aki próbálta már, tudja: ez kemény munka. Köszönöm a mosolyt!
Horváth Péter >>

HeavenMan

Nos, ez aztán nem nyugodt, nem kétpólusú és nem napsütötte fénykép, mint a múltkoriban a pados fotó, amiről írtam. Az első reakcióm az volt, hogy ilyen hely nem is létezik a valóságban, ami egy fotográfia esetében azért kissé bonyolult helyzetet jelent. Aztán az jutott eszembe, hogy, rendben, a hely létezik, de ilyen felhők és ilyen fények nincsenek.De vannak, bizonyíték rá a kép. Amennyire lehetséges, kinagyítottam a fotót és egyenként megvizsgáltam a hóban a nyomokat is hátha egy oroszlán, vagy sárkány, vagy legalább egy díszes lópatkó nyomát fölfedezem, de semmi. Most aztán itt állok egy nemlétező mesevilágban, nemlétező felhők alatt és hallgatom a szél zúgását. És ráadásul jól érzem magam. Nem fontos, hogy ez a kép montázs, vagy egyetlen felvétel, hogy HDR technika, vagy tényleg ilyen fény volt, mert ez a kép, így, ahogy van, működik. Manapság, tudjuk, mindent mindennel össze lehet rakni, a computeres lehetőségek száma végtelen. Ez kiterjesztette a fotográfia lehetőségeit, de egy csomó veszéllyel is jár. Ízlés, gondolat és szakmai hozzáértés hiányában a sok ügyetlen bűvészinas olyan rettenetes dolgokat produkál, hogy arra a "vizuális környezetszennyezés" csak enyhe kifejezés. Ez a hóban világító, fantasy kastély nekem tetszik. Jó elhinni, hogy van valami, ami nincsen.

Horváth Péter >>

soce58

A galériájában több képet is láttam erről a kéményes mini-velencéről. Nekem talán a kékes, ködös változat tetszik legjobban, de ez a 301263-as számú is érdekes. Jó a hely és jó a fény is, bár a kép még nem egészen kiforrott, vannak részletei, amik lerontják az összhatást. Elsősorban a kéményből kiáramló füstre gondolok. Az nem baj, hogy a képen van, hiszen ez egy ilyen táj, ilyen kéménnyel, többek között ettől érdekes. Inkább az a probléma, hogy a képkivágás szűk ahhoz hogy az egész füstfelhőt lássuk. Tudom, hogy a szélnek és így a füstfelhőnek sem lehet megmondani merre menjenek, de ki lehet várni, vagy ki lehet figyelni a változásokat. Mostanában amúgy is nagyon fontos, hogy tudjuk, merről fúj a szél, de ez messzire vezetne, ebbe a kérdésbe most nem megyek bele. Ha ez olyan hely, ahol rendszeresen megfordul, javasolnám, hogy csináljon a témáról több variációt. Különböző gyujtótávolságokkal és különböző napszakokban. Akár éjszaka is. A hosszú expozícióknál a füst is bemozdul, elmosódik, nagyon érdekesen tud kinézni. Higgye el, megéri többféle módon lefényképezni ugyanazt a témát, néha megdöbbentő módon más és más lesz ugyanaz a helyszín. Monet például az 1890-es években több mint harminc képet festett a roueni katadrálisról, reggel, délben, hajnalban, ködben, mindenhogy. Ez máig talán a képzőművészet legizgalmasabb sorozata. Nem azt mondom ezzel, hogy menjünk vissza az impresszionizmus korába, de az biztos, hogy az elfelejtett öregek is tudtak valamit, amit nekünk is érdemes megszívlelni.

Horváth Péter >>

Levus Jövőkép

A természetfotó és a riport nagyon sokban különböznek, de egyvalami azért feltétlenül közös bennük: mindkettő rengeteg fáradsággal jár, keményen meg kell dolgozni egy-egy képért, az eredmény mégsem mindig az amit várunk, vagy megálmodtunk.
Nem tudom pontosan, milyen magas az Erzsébet híd kábeltartó pillére, de abban biztos vagyok, hogy nincs benne lift, csak egy szűk vaslépcső. Az sem biztos, hogy odáig kell mászni, elég lehet a vízesés teteje is, a budai oldalon, igaz ott meg tele van a hely fotósokkal, mindenki onnan szeretne fényképezni A "biciklisjárás" évek óta a fotósok kedvelt témája és nem könnyű már újszerű nézőpontot találni. Jó az elképzelés, hogy a mozgó és álló alakok kontrasztjára épít, de ehhez kicsit Itt kevesen vannak.Tetszik a fölülnézet is, jó ötlet, mert igy homogén lesz a háttér, rendezettebb a kompozíció és a hídszerkezet keretet ad a képnek. Ennek a rendnek viszont ára van: ebből a magasságből nézve a tömeg szétnyílik, kiritkul, ezért van az, hogy az elmozdult és a mozdulatlan figurák kontrasztja nem elég erős. A közepes telével, készült képen, nem elég tömör a látvány. Kicsit hosszabb teleobjektívvel, hosszabb zársebességgel és valamivel alacsonyabb nézőpontból még izgalmasabb képet készíthetett volna. Addig is drukkolok, hogy jövőre még többen legyenek a hídon.
Horváth Péter >>

Luigi -Variációk



Érdekes az alapmotívum, különös titokzatos forma, igen, ha akarom börtön, ha akarom tündérvár, vagy akár egy mini halálcsillag valami távoli galaxisból.
Ez a sokféle értelmezhetőség vihette rá a szerzőt, hogy kipróbálja, mi történik, ha különböző színekben és néhol egy kicsit manipulált háttérrel jelenik meg ugyanaz. Egy motívum többszöri újragondolása, variálása a zenében nagyon gyakori és a mai képzőművészetben sem ritka. Elég, ha csak Andy Warhol híres Marilyn Monroe sorozatára gondolunk. A variációk lényege, hogy a kiválasztott motívumot újraértelmezzük, más kontextusba helyezzük és végül ebből valami új minőség keletkezik. Itt egyelőre sajnos csak annyi történt, hogy négy képünk van, egy szép szabályos mátrixba rendezve, gondosan kivitelezve, de a forma ugyanaz, sem a látószög, sem a perspektíva nem változik, nem ismerjük meg a "dolog" újabb tulajdonságait. A titokzatos "objektum" még nem fedte fel a titkát. Mondom, még.
Horváth Péter >>

RZsó - István aki néha kap munkát

Fantasztikus figura! A ráncai, az arc asszimetriája, a haja..egyszóval, remek találat. A technikával, pontosabban a fénnyel sajnos van egy kis gond. Mondjuk inkább nagy gond. A haj szinte "meszes", alig van benne részlet, a szemek eltűnnek az árnyékban a durva, szinte merőleges fényben. Ekkora fényellentéteket csak a méregdrága digitális hátfalak tudnak átfogni, az átlagos gépek nem. Ha részleteket akarunk a hajban, a szemek eltűnnek a sötétben. A megoldás ilyenkor a szórt fény, vagy egyszerűen az utca árnyékos oldala, némi derítéssel, ami akár egy darab hungarocell is lehet. A modell is nyugodtabb lenne, nem hunyorogna és itt nagyon fontos volna, hogy szemét is lássuk ennek az érdekes embernek, meg persze a kezét és egy kicsit, ha csak jelzésszerűen is, a környezetét, a szobáját, már ha van, a bútorait, a tányért, amiből enni szokott, ha van mit..
Horváth Péter >>

Rainbow - Nyári lakosztály

Igaza van, az ember a közvetlen közelségben is megtalálhatja a fontos témákat. Ezek néha fontosabb, izgalmasabb képek, mint a sok ezer kilométer távolságban készült, kuriózumok. Külföldön járva hajlamosak vagyunk rácsodálkozni olyasmire is ami csak túristáknak szánt díszlet. Itthon még az az előnyünk is megvan, hogy értjük és átérezzük a szituációt.
A lakókocsi viszont átoknehéz helyszín, a fények vadak, kemények, a hely szűkös, világítani se nagyon lehet.. Azt kell mondjam, ez a kép nem adja vissza annak azt az élethelyzetet, amiről a képaláírásban szó van. Érdemes volna újrafényképezni, mert a hibái leginkább technikai jellegűek és az ilyesmi korrigálható. A legjobb volna szürkületkor, amikor már bent is ég valamilyen lámpa és a kinti meg a benti világítás egyensúlyba kerül. Így az ablakok nem virítanának, de látnánk rajtuk keresztül a lakókocsi környezetét. A belső térben nem volnának zavaró fényfoltok és a "lakosztály" belseje nagyobb hangsúlyt kapna. Javasolnám, hogy az ágy legyen valami módon a fő motívum. A kocsi lakójának nem kell a képen lenni, de az nagyon fontos, hogy ne rakjon rendet, sőt minél több személyes tárgy maradjon elől, erre még egy kicsit rá is lehet játszani. Még egyszer mondom ÉRDEMES megismételni.
Horváth Péter >>

Zolti777 - Elfelejtett arc

Gondosan kivitelezett montázs. A szerzőnek volt még arra is gondja, hogy a hullámokon és az arcon ugyanabból az irányból jöjjön a fény. Egy határozott körvonalú tárgyat és az örökmozgó hullámokat összedolgozni azonban nem könnyű dolog, ha azt szeretnénk, hogy a látvány hiteles maradjon. Itt a probléma az arc széleinél jelentkezik, a víz nincs interakcióban a tárggyal, nincsenek apró hullámok, vízcseppek, amik visszacsapódnak a fémről. Aprólékos munkával, kis helyi torzításokkal és csavarásokkal ezt is meg lehet csinálni utólag, valamelyik képszerkesztő programban, de nem biztos, hogy ez a cél. Mi fotográfusok, nem Valóságot csinálunk, hanem képeket, amik, ha szerencsések vagyunk, majd másokat is elgondolkodtatnak és nem merülnek feledésbe.
Horváth Péter >>

havasig -Fogságban

A szigorú szerkezet, mint befoglaló forma és az oszlopok ritmusa mutatós fotót eredményezett. A külső és belső világ összevetése, a "kép a képben" gyakran használt lehetőség, további érdekes megoldásokat is hozhat. Ha egy kicsit tovább kalandozunk ebben a képben, akkor már látszik, hogy vannak itt gondok is. Az első problémám rögtön a kép címével van és erről érdemes külön szót ejteni, mert sok szerzőnél találkozom vele, de valahogy mindig átsiklunk a dolgon. A rácsos szerkezetről tényleg a börtön az egyik első asszociációnk, de sem Joe Cocker, sem a Nissan nincs fogságban szerintem. Pillanatnyilag. A rács, a szerkezet, sok minden mást is jelenthet, például rendszert, ritmust meg rétegeket is,a címadás tehát, ebben az esetben félrevisz bennünket és inkább árt a képnek, mint használ. Szeretnék óvni mindenkit a "poénos" képcímektől. Higgye el, a néző úgyis magát a képet nézi elsősorban, a címével ritkán törődik, az legföjebb egy kis segítséget adhat a jobb megértéshez. Ha a fotó saját magától nem elég erős, nincs az a cím, ami ezen segítene. A másik gondom, hogy a csarnokszerkezetnek az előtérben és a plakátoknak a háttérben valójában nem sok közük van egymáshoz. Ezek a dolgok csak úgy ott vannak, egyszerre látszanak, de nincs köztük se ellentét se harmónia, a kép cselekménytelen. Ugyanezzel a rácsszerkezettel valami nagyobb és izgalmasabb forma /pl. egy emberi arc a plakáton/ szerintem érdekesebb eredményt adna.
Horváth Péter >>

Bézsé

A modell arckifejezése barátságos, de még tartózkodó. A mosolya tiszta, ha kicsit félszeg is. Egy portrésorozat első képei szoktak ilyenek lenni. Oldani kell valahogy ezt a helyzetet, beszélgetéssel, vagy a póz megváltoztatásával, szinte mindegy, de az nagyon fontos, hogy a gép előtt ülő ember ne érezze magát feszélyezetten. Néha már az is segit, ha megkérjük, támassza meg az állát a tenyerében, vagy legyen valami, akár egy ajtófélfa a közelében, aminek nekidőlhet. Ha van mire támaszkodnia, a modell is nyugodtabb, magabiztosabb lesz, a fotósnak pedig az arc és a kéz együtt változatosabb kompozíciókra ad lehetőséget. Az arc igy "lebeg" a térben, mert a képkivágás túl tág és a háttér üres. A kép vágásával ez javítható lenne. Ajobb szélen erősebb a bal oldalon minimális vágást javaslok, így a modell arca előtt több hely volna. Lenne tér a tekintetének. A kép utólagos "öregítését" nem érzem szerencsésnek. Ez egy mai lány mai portréja, digitális kamerával. A sötét képsarkok a 150 évvel ezelőtt használt objektívekre voltak jellemzők, a karcok pedig a közelmúlt trehányan tárolt filmjeit idézik, a kettő között százhúsz évnyi szakadék tátong. Normál körülmények között a két dolog egyszerre nem fordul elő. a két effekt nem erősíti, hanem kioltja egymást.
Horváth Péter >>

votka

Jó döntés volt a fekete-fehér technika használata, és a szoros kompozíció. A zászló valószínűleg nem is nagyon engedett volna tágabb kivágást, a csillagok szoros ritmusa igy is kiemeli a figurát Ez az ember tényleg fantasztikus, még akkor is, ha a bőrén lévő képet valószínűleg nem Michelangelo festette. Ritka az ilyen találkozás: az arc békés, a szemek tiszták, a testtartás oldott....kár, hogy nem látjuk a kezét a képen. az még nagyon sok mindent elmond egy emberről. Valószínű, ez nem egy elkapott pillanat, hiszen a modellnek szemkontaktusa van a kamerával. Ilyenkor, ha már van kapcsolatunk, érdemes a lehetőséget kihasználni és több variációban is megcsinálni a képet. Szűkebb és tágabb kivágásban, más háttérrel, előtérrel, vagy elmosott háttérrel, ülve, állva térdelve...lényeg hogy ne egyetlen képet csináljunk. Fontos és sokszor inspiráló lehet a környezet is. Azt nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a kezét látnunk kéne a fotón. Nagyon hiányzik és ez nem csak kompozíciós szempont. A kéztartás megmutatása az egyik legfontosabb jellemábrázoló eszközünk. Élni kell vele, ahol csak lehet. Vajon zsebrevágta az öklét, vagy az övébe akasztotta a hüvelykujját? Viselt-e gyűrűt, volt-e nála cigarette, vagy bármi más? Sajnálom, hogy ez már a modell és a fotográfus titka marad.

Horváth Péter >>

capriccio - Árnyékban

Tele van a kép szép, izgalmas részletekkel. A szerkesztés gondos, kiegyensúlyozott, minden a helyén, még a nap is jó irányból süt. Csak valahogy mégse jön át a napfény íze. Hogy igazán átérezzem a mediterrán hangulatot, nekem egy kis "fésületlenség" is jól esne. Talán egy erősebb nagylátószögű objektív, talán egy kicsit izgalmasabb fényjáték az épületeken, esetleg egy élő, cselekvő ember az álldogáló figura helyett. Vagy egy kóbor macska, vagy egy biciklis. Ha ilyesmire nincs idő, vagy alkalom, néha a kevesebb több: a képben, ahogy az elején mondtam, rengeteg izgalmas apró részlet van. Ezeket ki lehet emelni egy, a mostaninál szűkebb kivágással és a kép "főszereplőivé" lehet tenni. Sokkal egyszerűbb, de hatékony módszer az is, hogy a kövezetre teszi le a gépet és az extrém alacsony gépállással új dimenziót, mélységet kap a fotó. Ebben segítség lehet, ha van a gépén kihajtható kereső.

Horváth Péter >>

Simi- Háromkirályok

Szép a kép ritmusa, bár a kép jobboldalán az ismétlődés már kicsit hangsúlytalan. A bibliai utalás úgy érzem túlzás, ez végülis egy csendélet, még akkor is, ha három virág van rajta. A túl sokatmondó címekkel néha többet árt az ember, mint használ. Azt gondolom, ebben a virágfotó dologban érdemes volna visszamenni pár lépéssel és először manipulációk nélkül, szórt fényben, vagy akár fekete-fehérben, csak a növényi formákra koncentrálni. Ha már formailag "rend" van, tovább lehet lépni és új, szokatlan színeket keverni. Ahogy a "Háromkirályok" esetében is tette, használja ki a kis mélységélesség előnyeit és ne komponálja középre a motívumot, legyen ellenpont is, hadd legyen valami "húzása" a fotónak, hadd kalandozzon a szemünk a képben.
Horváth Péter >>

HeavenMan - Volt egy álmom

Tiszta, nyugodt, kétpólusú kép, a felülnézetnek köszönhetően nincs semmi zavaró környezeti elem. A szerző korábbi munkáit ismerve, már már szokatlanul nyugodt. Utólagos beavatkozás is alig van, a képsarkok enyhe elsötétítését kivéve. Ezzel viszont a kép centrumában a kövezet kapott nagyobb hangsúlyt és eltereli a figyelmet a fő motívumokról. A szobor és az ember kapcsolata már egy kicsit nehezebb eset. Véletlenszerű, esetleges, a padon ülő figura kifelé forduló póza pedig még jobban széthúzza a képet. Szerintem megérné ezt az ígéretes kompozíciót még néhány újabb variációban is lefényképezni, esetleg más /talán esti, vagy szórt/ világításnál, más modellel, hogy a két "főszereplő" tényleg egymásra találjon.
Horváth Péter >>

Attilasan - Gitáros

Mielőtt egy fényképet elkészítünk, mindig el kell dönteni, hogy kinek, mit akarunk vele kifejezni. Itt senki ne gondoljon valami fennkölt, elvont, különleges dologra. Egyszerűen azt kell átgondolni, hogy a néző mit olvasson le a képről, mit lásson benne. Például lehet az a célunk, hogy érzékeltessük, valaki önfeledten zenél. Ebben az esetben olyan környezet szükséges (színpad, pódium, gyakorlószoba), ahol ez életszerű. Ezenkívül a szereplőn látszani kell az önfeledtségnek, elmélyültségnek. Ebben a mozdulat, a testtartás és az arckifejezés játssza a főszerepet.
Nos, valahogy mindez ezen a képen nem jött össze. Nem jó, hogy a fiú egy falmál áll. Lehet, hogy itt szokott gyakorolni, de ez mégis olyan, mintha csak odaállt volna a fotó kedvéért. A mozdulata nem hiteles, láthatóan nem fog le se akkordot, se nem szólózik. Az előre billentett fej miatt keveset látunk az arcából, ezért nehezen értelmezhető az arckifejezése.

A képen több kompozíciós és technikai hiba is van. Nem előnyös a világos háttér. Ez elviszi a tekintetet a jóval sötétebb fő alakról. Előnytelen a nagyon oldalról jövő fény, az arc árnyékban van. Az egész figura alulexponált, sötét. Valószínűleg automata expozíciós módban készült a felvétel és a fehér fal befolyásolta az expozíciót. Ezt a fotós nem ellenőrizte, és nem alkalmazott plusz expozíció korrekciót.
Nem látszik indokoltnak a figura térbe helyezése sem. Nagyon a kép szélére került, így nem érezhető körülötte tér. Ezzel kicsit olyan hatása van a képnek, mintha csak önmagának pengetne a fiú egy sarokban, szégyenlősen elbújva.
Lám, lám mennyi mindent befolyásolnak a tónusok, fények, a kompozíció, térbehelyezés és egyebek. Még egy ilyen egyszerű képnél is milyen sok mindenre kell odafigyelnie a fotósnak.
Érdemes lenne a gitárosról tanulmányként több változatot készíteni az itt leírtak figyelembevételével.

Mondandóm illusztrálására készítettem a képből egy sötét hátteres változatot világosított figurával (a részletek nincsenek kidolgozva).
Dékán István

Zoli15 - Olasz zöldek

Valamennyien keressük a világban a békét, a derűt, a nyugalmat. A helyet, ahol jó lenni. A jó tájkép, többek közt, annak az illúzióját adja, hogy megtaláltuk, hogy egyáltalán létezik ilyen hely. A fény, a szinte vízszintes napállással ideális, a helyszín is remek. Nem vitatom a kép erényeit, de halkan megjegyezném, hogy a világ körülöttünk egy kicsit vadabb, autók zúgnak, a domb mögött traktorral szánt egy ember, valamelyik bokorban tán egy szerelmespár...Oda akarok kilyukadni, hogy az időtlen szépség keresése mellett, néha engedjen egy kicsit a hétköznapokból is a keresőbe. Lehet, hogy a hétköznapi és a különös dolgok találkozásából valami új dolog születik. Most a konkrét fotóra visszatérve: Talán egy kicsit szűkebb képkivágás és hangsúlyosabb előtér még jobban feldobná volna a képet. A hegygerinc fölött az égben nincs semmi részlet, ha azt levágja a távoli hegy kékje is szebben mutatna a panoráma hatás pedig fölerősödne.
Horváth Péter >>

BatGirl89

Izgalmas, fiatalos közegben mozog és dolgozik, ráadásul láthatóan otthonosan, ami nagy dolog. Vannak helyek, emberi csoportok, ahova nem lehet csak úgy rácsodálkozó fotográfusként betévedni, ahhoz, hogy ott fényképezhessen valaki oda is kell tartozni, vagy legalább el kell hogy fogadják a jelenlétét. Ha ez nincs meg, nincs jó kép se. Ráadásul profinak tűnik, abban az értelemben, hogy látszik, tudatosan kezeli, "használja" a fotótechnikát. Hiszen még a legszuperebb LeicaNikonCanon is, csak egy szerszám, arra van, hogy a segítségével megvalósítsuk az elképzeléseinket, de ember nélkül soha nem fog jó képet csinálni. A cigis lány portréjánál is tudatosnak érzem a használt technikát, de nem értek egyet a módszerrel. Az arc érdekes, provokativ. A portré legfontosabb elemein, a szemen, a szájon, de még a hajszálakon is ott van az élesség, megvan minden részlet, de akkor nem értem, mi indokolja az arcon, az orron és a cigarettán a részlettelen üres felületeket. Kicsit lágyabb fénnyel, kevesebb vakfolttal a cigis/kacsintós lány portréja jobb volna. Szerintem.

Horváth Péter >>

Suncike: Kicsi leányom

Jól elkapott, őszinte pillanat majdnem hibátlanul megoldva. Nagy pozitívum, hogy nem beállított, nem a gépbe néző portrét látunk. Valami felkeltette a gyerek érdeklődését, és ez kitűnően tükröződik az arcon. Szerencsére mind a két szem látható, ami teljessé teszi a tekintet hatását.
Ki kell emelni a nagyon szép fényt. Ez valószínűleg egy ablakból jött, és ideálisan szórt a portréhoz. Van egy kis reflexfény a bal oldalról, ami körülrajzolta a fület, és jutott belőle az arcra is, ezért a fej formája szépen érvényesül. A ruha anyagszerű felülete is az ideális fénynek köszönhető.

Két javítanivalót látok a képen. Kicsit erős a kontraszt, ami főképp az árnyékos rész sötétülését és az arc megvilágított részének enyhe túlexponálását okozta. Szerencsére ez nem teljesen fehér, ezért egy kis gamma-görbés korrekcióval visszahozható ide némi tónus. Ettől az arc lágyabb, kellemesebb lesz. A másik hiba kompozíciós jellegű, elcsúszott a térbe helyezés. A gyerek mögött, legalábbis a klasszikus szabályokat alapul véve nagyon erős a vágás. Kicsit bele is lett vágva a figurába. Szerencsére ennél a viszonylag homogén háttérnél ez is korrigálható. A képet az említett szempontok figyelembevételével átalakítottam. Igaz hogy ehhez egy kicsit bele is kellett rajzolni.
Összességében a kép nagyon hangulatos, kedves, maradandó értékű.
Dékán István

Haynal28 - Relax

Erős vonzódás a szürrealitáshoz és magabiztosan kézben tartott technika az ötletek megvalósításában. Látszólag egyszerűek, mégis zavarbaejtően személyesek és ugyanakkor távolságtartóak a képei. A "Relax" nyilvánvalóan egy sorozat része, de önállóan is megáll, szép munka. Azt javaslom, néha néha nyisson egy kicsit ezen a zártságon, néha szakadjon el a mindenáron négyzetes kompozíciós sémától. Nem azt mondom, hogy feltétlenül változtatni kéne, csak azt, hogy egy próbát megér. Az is izgalmas kaland lehetne, ha sikerülne egy kicsit kevésbbé steril környezetben is létrehozni ugyanezeket a képi szituációkat. Új dimenziókat fog találni, új rétegeit a valóságnak és szerintem így kerül közelebb saját magához is. Valahol a távolban Salvador Dali mosolyog.

Horváth Péter >>

Bugris

Erős oldala a fekete-fehér. Mint a korábbi fotóin, itt is egy szigorú, tiszta, áttekinthető kompozícióba rendezett, kevés motívumból felépített képet látunk. A palló összefutó vonalai jól hangsúlyozzák a két kerékpárost, /pár,páros, összetartozás?/ mögöttük a másik, a "motorizált" világ távolinak és idegennek érzik, nem is ugyanabba az irányba tartanak. Értem. Csak az a gondom, hogy a motívumok egymás mellé rendelése erőltetett, sem valódi érzelmi, sem kompozíciós kapcsolatuk nincsen. A két különböző fotó, egy kereten belül csak egymás mellett van, de nem forrnak össze egyetlen képpé. Egy organikusabb, lazább, kevésbbé szimmetrikus kompozícióval, a figurák és a háttér kapcsolódása valószínűleg megerősödne és hitelesebbé válna. Akkor azt írnám: ÉRZEM !
Horváth Péter >>

Ctp: Meló-dia

Az elegáns bábuk és kékruhás melósok kontrasztja, a szép díszletek meg a hétköznapi ember világa egyszerre a váci utcai kirakatban, nagyon izgalmas, de nehéz téma. Elsősorban azért, mert a sok képelem gyakran véletlenszerűen rakódik egymásra és nehéz elválasztani az egymásra rakódó fontos meg a lényegtelen rétegeket. Gondolom, tudatos, hogy az élesség az emberi alakokon van, a babák elég nagyok ahhoz, hogy életlenül is hangsúlyosak legyenek. A bábuk és a tükrözött emberek léptéke eltérő, az emberi figurák kicsik, első ránézésre alig észrevehetők. A történet kerekebb volna, ha van idő, lehetőség és persze türelem, hogy megvárja, míg a kép jobb oldalán is megfelelő pózban, helyzetben vannak a figurák. Jó mellékszereplő a háttérben a brókerkülsejű ember is, kár, hogy alig van köze a többi szereplőhöz. A sárga kirakati lámpák és az adott fény kékje nagyon érdekes keverékké áll össze, kár, hogy az ülő alak keze és lába durván túlexponálódik. Hogy az esetlegességeket elkerülje, ilyen esetekben legjobb az élességet és a fehéregyensúlyt is kézzel beállítani. A "tükrözés tükrözése" érdekes eredményeket hozhat még, érdemes ezzel az üggyel tovább is foglalkozni és több variációban is kipróbálni. A kép kuszasága és technikai hibái mellett is sokrétegű nagyon izgalmas munka.
Horváth Péter >>

kicsicicaa - Buborék

Tudod, Kicsicicaa, nehéz eldönteni, hogy miért készült ez a kép. A lány mosolyog és átnéz a buborékon. Kedves jelenet, de ez így csak személyes poénnak látszik. Nem mondom azt, hogy mindig be kell tartani az arcképfotózás összes aranyszabályát, de azért jó ezeket ismerni. Nézzük meg, mit lehet mondani, ha ezt egy portrénak tekinteném egy alapfokú iskolában vagy tanfolyamon. A személyiségből megmutat valamit, de a jelenet beállított. Kompozíció szempontjából nem nézhető el az erős torzítás, ami a nagylátószögű objektív és a közeli géphelyzet következménye. A kéz elég erősen le lett vágva. A képkivágásnál nem csak az arcra, hanem a többi képelemre is figyelni kell.

Az arc nagyon világos, túlexponált és a színegyensúly elment a bíbor szín irányába. A háttér, bár szerencsére nem teljesen éles, de nem is eléggé életlen. Ez szintén a túl rövid gyújtótávolságú (nagylátószögű) objektív következménye. Talán érdemes lenne megismételni a jelenetet hosszú gyújtótávolságú objektívvel, nyitott rekesszel, életlen háttérrel, szpotmérésre kapcsolt géppel (rekeszprioritásos üzemmódban). Ha sikerül, hasonlítsd össze a két képet, és döntsd el, melyik tetszik jobban.

Mindenesetre tanácsolom, hogy a játékos és kedves stílusodat őrizd meg, mert ez mindig segíteni fogja képeid sikerét.
Dékán István

Balivír:


Ha nem ismerném a szerző korábbi szép természetelvű munkáit, azt mondanám, túlzottan lecsupaszított megfogalmazása egyik örökzöld témánknak, az élet örök körforgásának, a mindig feltámadó reménynek, meg ilyesmik. Azt sem fontos tudnom, hogy ez a szivárvány a valóságból hosszú telével kiemelt részlet-e, de azt hiszem, inkább egy PS effekt, hisz a szivárvány ívben hajlik, nem egyenes. Ez nem baj, mindig a végeredmény számít, de sokszor apróságokon múlik, hogy elérjük-e a kívánt hatást. Az is gond, hogy az átlós kompozíció és a túl szigorú négyzetes képforma miatt a kép jobb felén a szivárványon túl is kellene valaminek lennie, de ott már nincs semmi részlet, semmi képi történés, ami lekötné a szemünket. Kicsit bonyolultabb növényi formák az előtérben /pld. több ág, izgalmasabb vonalrendszer/ a kompozíciót hitelesebbé, formailag is egységesebbé tennék.
Horváth Péter >>

Gaborlajos89


Hát igen. A portré tág fogalom. Elvileg portré egy ilyen arckép is, de ez a megoldás túl egyszerű. A jó portrénál a fotós megmutat valamit az alany személyiségéből. Ennek első eleme, hogy a modell valamilyen természetes helyzetben és arckifejezéssel jelenjen meg a képen. Ne látsszon az arcán, hogy most beállították, és mosolyog, mert nagyon előnyösen akar kinézni. Tehát lehetőség szerint el kell kapni egy természetes arckifejezést, valamilyen spontán érzelmet. Lefényképezhetjük alanyunkat egy szokásos tevékenysége közben is. Ugyanez vonatkozik az öltözetre is. Itt úgy tűnik, hogy az úr felöltözött a fényképezkedéshez. Ezért ezzel elfedi, hogy milyen is hétköznap. Pedig tényleg kíváncsi lennék rá, mert maga az arc egyébként karakteres.

Tehát javaslataim: szokásos, hétköznapi öltözet, elkapott pillanat, nem beállított arckifejezés. Nem baj, ha látszik valami a környezetből is, az is hozzátartozik az emberhez.
Nem előnyös a fényképezőgép felől érkező fény. Ezzel az arc veszít formájából és a ráncokból is, azt szoktuk mondani, hogy ez a fényhatás „lapos". Karakteresebb az oldalról érkező fény. Egyébként technikailag a kép hibátlan.
Az alany megérdemli a további próbálkozásokat.
Dékán István

Roxor: Válaszút

A filozofáló fotográfusok régi jó barátai, a sínek. /út, utazás, távolság, végtelen/ Itt is szépen végigvezetik a szemet a váltó karjától az épület fehér foltjáig. Jól komponált, tudatos vonalvezetésű kép. A lehullott levelek anyagszerű, de mégis homogén hátteret adnak, a fény enyhén szórt, nem lapos. A fotó felső harmadában, az épület és a fák is enyhén kékes árnyalatúak, ez valószínűleg utólagos beavatkozás, de távlatot ad a képnek és a tudatos munkát jelzi. Érzek némi ellentmondást az elvont téma és a naturális szinkezelés között. Egy kicsit érdesebben: a valóságközeli színek használata itt fölösleges. Manapság, amikor már a szines fotót érezzük természetesnek, a fekete-fehér kép egyfajta absztrakciónak számít. Szabad és időnként kell is élni az utólagos módosítás adta lehetőségekkel. Ha azt akarjuk, hogy a néző érezze, ez nem csak egy út, hanem AZ ÚT, vagy a VÁLASZÚT, akkor felejtsük el az avar szép barnáit, a távlat sejtelmes kékjeit és ne féljünk drasztikusan megváltoztatni a tónusokat. Eredeti állapotában ezen a fotón egy erdei vasútvonalat látunk, egy fehérre meszelt raktárféle épülettel. Ehhez a képhez sokkal jobban illene a kemény fekete-fehér technika, mélyebb tónusok és a bal oldalon egy enyhe vágás.
Horváth Péter >>

Régebbi képértékelések >>>