 | |
|
Cikkek / Képértéklelés 2012. 06. 13.
Képértéklelés 2012. 06. 13.2012-06-13 00:10:07Tandra: Az idő vetülete Marc Chagall, Salvador Dali, nem rossz társaság. Bátran hozzávehetjük még René Magritte munkáit is a listához, ő is a szürrealizmus egyik jeles képviselője, Dali kortársa és a festészetének egyik fő motívuma volt az idő. Nekem különös és ugyanakkor természetes, hogy a “pillanat művészetének” nevezett fotográfia ennyit foglalkozik az idő ábrázolásával. Különös azért, mert ha belegondolunk, a technológia, amivel a képeinket előállítjuk, alapvetően nem, vagy csak nagyon sok kompromisszummal használható erre a célra. Természetes azért, mert az idő az ember számára az egyik legnagyobb talány, az örök rejtély, hát nyilvánvaló, hogy minden művészeti ágnak, így a fotónak is vissza-visszatérő témája. Az idő akkor is megjelenik a fotográfiában, amikor a képek készítőinek nem ez a központi gondolata. Elég csak a hosszú expozícióval készült képekre, az autólámpák húzta csíkokra, vagy az egymásra exponált képekre gondolni. Valamennyi módszer közül természetesen a montázs adja a legtágabb mozgásteret. Szabadok vagyunk a motívumválasztásban, a képelemek egymáshoz rendelésében, a színkezelésben. Itt van persze a legtöbb csapda is, mert képzőművészeti jártasság, grafikai tudás nélkül igen könnyen ingoványos talajra tévedünk. Ilyenkor szoktam kitenni a Vigyázat, giccsveszély! táblát. Szerencsére Tandra nem tévedt az ingoványba, a kép izgalmas, sejtelmes, jók a színei és formailag is szépen megoldott. Az időbuborék egy plugin segítségével az eredeti motívumból készült. Ez a gömböc motívum több képén is megjelenik, ez természetes, csak arra vigyázzon, ne használja agyon, ne váljon rutinná. Ha van ideje, kitartása, szerintem érdemes volna ezzel a dologgal még egy kicsit tovább foglalkozni. Lehetne még több elemből építkezni és kicsit bonyolultabb formációkat létrehozni, de gondolom sejti, időigényes lesz a dolog. Ha külön rétegeken kezeli a kép részleteit, jobban kézbentartható a folyamat és több variációt is kipróbálhat egymás után. Jó időtöltésnek igérkezik. Horváth Péter ChrisMix: Hiány Jó ötletnek tartom ujra és ujra elővenni a régi negatívokat, mert vannak képek, amik idővel beérnek. Néhányról meg majd kiderül, hogy semmivel nem mond többet, mint tizenöt évvel ezelőtt, de egy próbát megér. Jó az a gondolat is, hogy néha vissza kell nyúlnunk a régi szerszámokhoz, de a technika önmagában nem elég. A régi fotók más hangulatban készültek, az még kivételes, ünnepi alkalomnak számított és az emberek is másképp viselkedtek a gép előtt. Az alapelv persze, a kezdetektől máig, ugyanaz maradt; van egy doboz, egyik oldalán egy lyukkal, ott bemegy a fény és szépen kirajzolja a lemezre, filmre, CCD-re a képet. A világ s benne a fotótechnika óriásit fejlődött és nem is értem, miért van olyan érzésem néha, hogy ma is ott tartunk, mint a legelején. Tény, hogy csúcstechnikával is lehet gagyi képeket csinálni, csak akarni kell. Még egy mondat befejezésül, ChrisMix galériájában találtam a sok érdekes fotó mellett. Ezzel kellett volna kezdenem, mert a hónap szövege és most, /remélem nem bánja/ közkinccsé is teszem: “Százezrekbe kerül egy modern tükrös fényképezőgép, aminek a fényképét százezres programokkal olyanra tudjuk alakítani, mint egy papírdobozra fúrt gombostűnyi lyuk...” Horváth Péter eyeball: Isten gyermekei II
Csengettyűszó, félhomály, összekulcsolt kezek, halk mormolás. Mondják az imát, ki fennhangon, tagoltan, ki fél szótagnyival a többiek után, mert nem tudja kívűlről, ki meg magában némán, mert Isten azt is hallja. Azt nem tudhatjuk, hogy egy kiskamasz mire gondol ilyenkor, de a kép színvilága, a szép élfény az arcon igazi meghittséget sugároznak. Az erősen összekulcsolt kéz viszont szorongást szokott jelezni. Lehet, hogy puskázott a matekdogánál? Javaslom, ne foglalkozzunk most ezzel a matekdologgal, szakadjunk el most a helyszíntől és az alkalomtól is, tekintsük a képet, annak, ami, portrénak, egy ifju ember portréjának. A helyzet sokkal egyszerűbb és kezelhetőbb lesz egycsapásra. A nagy üres térben is kiegyensúlyozottan van elhelyezve, a sötétbarna háttér előtt szépen rajzolódik ki az arc. Úgy gondolom, egy enyhe szűkítő vágással és a kép bedöntésével meggyőzőbbé tehető a kép. Az eredeti hangulat, a tágasság érzete megmarad, de a fiúra így több figyelem jut. Gondolhatunk arra is, hogy a háttérben zavaróan csillogó széktámlát elsötétítsük kicsit, hisz ott semmi fontos információ nincs, csak elvonja a figyelmet. Fotosefo: Portré Ahhoz, hogy felelősséggel véleményt mondjak egy szerzőről, felmérjem a személyiségét, elemezzem a stlusjegyeit és ráadásul megjósoljak egy várható pályaképet, négy kép nem elég de azért próbálkozzunk. Egyéni alkotói stílusról, markáns képi világról még nincsen szó, ezért inkább a technikai kérdésekre fogok koncentrálni. A női portrét érzem a legjobbnak a kollekcióból. Jó a póz, laza, de mégis elegáns, szép a fény az arcon, jó az a kis csúcsfény, ami jobbról a modell hajára tévedt. Egy kicsit lehetne sötétebb a háttér, több figyelem jutna az arcra. A másik, a szekrényajtós képnél sajnos vannak komolyabb technikai problémák is. A póz itt is bitang jó, de a kép erősen túlexponált, az arcon és a kézen elvesztek a részletek. A színkezeléssel is vannak gondok. Ez abból derül ki, hogy mindkét képen ugyanaz a ruha szerepel, de míg a portrénál sötétkéknek, az állóképen már feketének látszik. Pontos diagnózist nem adhatok, mert hiányoznak a felvételi adatok, de ilyen nagy kontrasztú képnél érdemes több expozícós értéket is kipróbálni. Ritka kivételtől eltekintve én sose javaslom az automata szinegyensúly használatát, jobban jár a fix beállításokkal. Ha nagyon gondos munkát akar, érdemes az egyedi fehéregyensúly beállításra időt szánni. Szó esett az előbb a felvételi adatokról, az EXIF fájlokról és erre a témára kénytelen vagyok ujra meg ujra visszatérni. Komoly népi kezdeményezések alakultak ki a védelmében és ugyanolyan erős mozgalmak meg az eltűntetéséért küzdenek. Szinte már a vallásháborúkra emlékeztető vehemenciával küzdenek a hívek és ellenhívek. Nem akarok ebben állást foglalni, de úgy gondolom, mindenkinek segíthet a józan döntésben, ha néhány dolgot tisztázunk. Az EXIF ( lánykori nevén: Exchangeable Image File )fájlt arra találták ki, hogy a digitális képrögzítés során keletkező adatokkal (rekesz, zársebesség, gyujtótávolság, mérési mód, vakuhasználat, dátum, idő, stb. ,stb) segítsék a dokumentálást, a későbbi elemzést, rendszerezést és a híbák kijavítását. Nem több ez mint egy kis technikai segédlet, néha tanulságos visszanézni. Sokan mégis, az alkotói titkaikat féltve, kiirtják. Megtehetik, de azért azt higgyék el, az igazi titkok nem az expozíciós értékekben, vagy az ISO beállításban vannak, hanem sokkal mélyebben, valahol az agyunkban és az bizony nem szerepel az exif fájlban. Még. Horváth Péter Dorna: 1
A horizont éppen a kép alsó harmadában van. A fa pontosan kétszer olyan távolságban a kép bal oldalától, mint a jobbszéltől. Úgy, ahogy azt a jó öreg harmadolás szabályai előírják. A fény balról jön, kellően lapos, az árnyék szép hosszú, a világítás plasztikus. A barázdák összefutó vonalai mind az öreg fa felé terelik a figyelmet. A felhők is szépen, részletgazdagon jelennek meg, először azt hittem valami HDR technika, de nem, már megint van egy új betűszó, amit meg kellett tanulnom. Szinte biztos, hogy ez a részletgazdag felhőzet az új találmánynak az AD-L -nek ( lánykori nevén Active D-Lighting.) köszönhető. Az a lényege, hogy amikor bekapcsoljuk ezt a funkciót, a gép kicsit alulexponál, így a fények részleteit megőrzi, ugyanakkor a mélytónusokat kissé kivilágosítja. Mindent a vevőért. Amúgy persze mindegy, HDR, ADL, ASB, SDHC, USM, VRC, vagy akármi, nagyon gyakran olyasmit adnak el, nekünk, ami nélkül megvolnánk amúgy, de így még többet fizetünk. Önként. Az előző pár mondatért tartanom kellene a marketingesek átkától, de ezt még túlélem valahogy. Egy tájképről van szó, nem a NIKONSONYCANON technikai csodáiról, térjünk vissza a lényegre. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, nincs semmi irónia abban, amit eddig a képről írtam. Szépen szerkesztett, gondosan kivitelezett munka. Hogy lehet mégis, hogy én, aki minden apró hibát szóváteszek, most nem vagyok fellelkesülve? Mi kéne még? Kellene az egyediség, a saját hang, az összetéveszthetetlen stílus, egyedi kompozíciós felfogás, valami, amitől ez a szép tájkép más lesz, mint a többi szép tájkép. Van ennek a képnek egy részlete, ami nagyon megfogott, kár, hogy a hatalmas térben ez szinte elsikkad. Ez pedig, az amúgy viruló fa letört ága. Elmúlás és megújulás. Ott van minden. Csak nem figyelünk rá eléggé, mert túl szépek a felhők. Horváth Péter variotec: Nokturno
Nekem, variotec képét nézve először Tóth Árpád Körúti hajnal című verse jutott eszembe. A magyar irodalom egyik legszebb impresszionista költeménye azért is nagy kedvencem, mert Bálint tanár úrnál annakidején ötösre feleltem belőle, pedig a verselemzés, mondjuk így, nem volt erős oldalam. Az egyszerű emberek, és a fura hajnalok iránti vonzódásom elég régi lehet. Be kell ismernem viszont, hogy a lila nyakkendők soha nem érdekeltek. Van még egy kép, ami ide kapcsolódik, egy korán eltávozott kiváló riporter, Fejes László Hétköznap című fotója, de az ő képeit nem találom a neten. Rengeteg fejes, meg fejetlen ember van az interneten, de azt a képet nem találom. Ha közben sikerül rátalálnom, igérem, pótolni fogom. Most viszont ideje abbahagynom a kalandozást, mert a Nokturno c. képről van szó és nem a régi magyarórákról. Különös, hogy a kép alapvetően az érzelmeimre hat és nem a képelemző hideg agyamra. Belesodródtam a hangulatába. Ha kívül maradtam volna, már felhoztam volna a gyengeségeit, mert bizony vannak azok is. A “főszereplő” söprögető nőt nem a legszerencsésebb pillanatban fogta meg, a mozdulat suta, esetleges. A jobboldali figuráról is nehéz eldöntenem, hogy áll-e, vagy lép valahová, ráadásul vágásban is van a kép szélén. Van viszont három dolog, amiért minderről elfeledkezem és azt mondom, ez a kép fontos nekem; az az esővédő huzat a bicikli ülésén, a szatyor a két üveggel az overallos ember kezében és legfőképp a glória a söprögető asszony feje körül. Mindig mondtam én, hogy érdemes korán kelni. Horváth Péter Dri: Made in Heaven II Nem tudom, de erősen sejtem, hogy _Dri_ nem csak szereti a fényképezést, de részben, vagy egészben ez a munkája is. A legtöbb hivatásos fotográfus elég hamar szembetalálja magát azzal az alapvető problémával, hogy nem elég megcsinálni a jó képeket, hanem el is kell adni azokat. Lehet persze, hogy az egész csak merő képzelgés, valami egész más a foglalkozása, de én ezzel magyaráztam magamnak azt a kettősséget, amit a munkáiban látok. Mintha ingázna két világ között. Egyfelől vannak azok a képek, amiről ordít, “ez vagyok én” másutt meg mintha valamilyen elvárásnak próbálna megfelelni, “gondolom, ilyennek kell látszanom”. Az igazi mennyei érzés ( hogy visszakanyarodjunk a kép címéhez) persze az, amikor a legjobb, legőszintébb kép hozza a legtöbb sikert és pénzt, de ilyen sajna csak a mesében van. Meg a filmekben. A kettősség, amiről beszélek, jobban látható lesz, ha a Made in Heaven sorozat képeit egyben nézzük. Az itt bemutatott II -es fotó hangulatában van valami hollywoodias, a póz és az arckifejezés kicsit teátrális, a III-as romantikus, az I-es és a IV-es pedig már szinte szürrealisztikus, teljesen elszakad az eredeti látványtól. Nem ritka, hogy egy helyszínen, egy témában több jó kép is születik. A végső válogatásnál azonban el kell dönteni, melyik az érvényes, mert megesik, hogy a jó képek egymás mellé rakva kioltják, vagy gyengítik a közös hatást. Ha most valaki felteszi a “mi ebből a tanúlság” című klasszikus kérdést, én csak a szintén ismerős “abszolute semmi” választ adhatom. Valami azért mégis van. Előrebocsátva, hogy nem karrierépítési szaktanácsadó vagyok, hanem egy fotográfus, vagy egy idősebb jóbarát, én arra biztatnám, hogy ha dönteni kell, inkább az egyéni hang, a saját stílus felé mozduljon. Megvannak hozzá a képességei és a tehetsége Horváth Péter Passenger: infratáj
“...Nem a való hát: annak égi mássa (Arany János: Vojtina ars poétikája)
Szinte hallom az izgatott morajlást; vajon hogyan csinálta, meg a kétkedőket is; hogy jöhet ki kilencven másodperces expó, akár az elképzelhető legszűkebb rekesz, legkisseb ISO érték és R72-es szűrő használata mellett is, napsütésben, de csönd. Nem az a fontos, hány expozícióval, milyen rekeszérték mellett készült a kép, digi, vagy filmes kamerával. Az sem érdekel senkit, milyen színű inget viselt a fotográfus a felvétel idején és közömbös, mit álmodott előző éjjel. A kép beszél, a többi magánügy.
Valaki azt mondta nekem, egy közönségtalálkozó után, az egyik különleges technikájú képemmel kapcsolatban, hogy ne beszéljem ki a fotóim titkát. Ne áruljam el, hogyan csináltam, mert akkor az emberek a varázslás technikájával fognak törődni, nem a képpel. Nem értek egyet vele. A koncerten, ha jó a zene, senki nem törődik azzal, hogy hogy a csudába tud ez a zongorista tíz ujjal egyszerre tizenöt billentyűt leütni. Ott, akkor csak a muzsika fontos. Ha már külön halljuk a leütéseket, akkor gáz van, ott valami nem jött össze.
Ha ezt a képet leltár szerint venném, mit találok: felhők vonulnak jobbról balra, kavicsok lejtenek balról jobbra, a találkozásnál ott van egy fura épület. Nap süt. Na és? Itt az összhangzatról van szó és arról, hogy a jó fotográfia mindig több, mint a valóság puszta leképezése, tetszetősen tálalva. Kell mögé a gondolat, a szerzői elképzelés a világról. A technikai tudásra persze szükség van, hisz hiába a “nagy” gondolat, ha nincs meg a szókincs, amivel elmondjuk. Ez a kép nekem nem azért tetszik, mert mert infra, nem is azért, mert négyzet alakú, vagy, mert balról süt a nap. Kedvelem, mert volt mersze varázsolni és innentől nem akarom firtatni, mikor és hogyan került a galamb a cilinderbe. Horváth Péter
mikusz: Alee-hopp Elgondolkodtam, lehet-e véleményt mondani valakinek a munkájáról, ha csak négy képét látom a galériában, ráadásul négy teljesen eltérő témában. Igen, lehet; elhamarkodottan, igazságtalanul, felületesen. Amúgy, “majd én megmondom Nektek, mi a jó fotográfia titka” modorban. Ez az a stílus, amit manapság sok helyen tapasztalok és amit magam szeretnék nagy ívben elkerülni. Kinyilatkoztatni könnyű, fényképezni, főleg értékes, időálló fotográfiákat létrehozni már sokkal nehezebb. A képanyag, amit mikusz feltöltött, két csoportra tagolódik, ebből a két táj/hangulat jellegűre most nem térnék ki. Sokkal izgalmasabb a másik kettő, amelyik a sokat szidott, és gyakran félreértett szociofotó hagyományait folytatja. Kicsit botladozva, kicsit bátortalanul, de folytatja. Nekem az utcai artistáról készült képről Escher Károly fotója jutott eszembe és abban gondolom egyetérthetünk, hogy E.K. nem rossz társaság, ha fotográfiáról van szó. A zsonlőrködő srác fotóján kicsit hiányolom a kapcsolatot a “közönséggel”. Nem mindig van erre lehetőség, sokan viszolyognak is attól, hogy képre kerüljenek, de a környezet és a közönség jelenléte adja meg a show hangulatát. A homogén háttérrel a kép kicsit steril marad. A kompozíciós elemek egyensúlyban vannak, a kép rendezett, a félrerakott rekvizitumok jó ellenpontot adnak a főszereplőnek. A mozdulat amit éppen látunk statikus hatást kelt, annak ellenére, hogy TUDOM, dinamikus mozgásról van szó. Meggyőzőbb lenne a dolog, ha volna egy kis bemozdulás, vagy valamelyik bot a levegőben lenne. A magyar street art photography jeles elődökkel büszkélkedhet, (Benkő Imre, Friedmann Endre) ezt a hagyományt érdemes volna folytatni. Nem ismerem a munkamódszerét, nem tudom, ezt a képet csak úgy jártában-keltében “találta”, vagy tudatosan keresi az ilyen szituációkat. Úgy látom, komolyan érdekli ez a műfaj, azt javaslom, merüljön kicsit mélyebbre, kísérje végig az artistát több helyszínen, mutassa meg neki is a képeket, ismerkedjen meg vele és máris sokkal könnyebb dolga lesz. Vigyázat, nem azt mondtam, hogy könnyű, csak azt, hogy könnyebb. Az egykerekűt azért még ne próbálja ki, balesetveszélyes. Horváth Péter coxinelle_19: ça coûte pas chère .. la vie
Annak, aki a nyílt utcán fényképez, függetlenül attól, hogy egy ujság számára dolgozik, vagy csak a maga kedvére, úgy kell viselkednie, mint egy fotóriporternek. Ez pedig avval jár, hogy a szokásos technikai elvárásokon túl, (pontos expozíció, szinhőmérséklet, megfelelő pillanat kiválasztása, élesség, kompozíció) szembe fogja találni magát, jogi és etikai problémákkal is. Dönteni kell, azonnal, mert aki habozik, lemarad. A technikai rész egyszerű: Legtöbbször nincs idő, hogy az ember a beállításokkal bíbelődjön, ezért valamelyik megbízható és megszokott programot érdemes használni, viszonylag magas ISO beállítással. Érdemes betartani az “egy gép, egy objektív” szabályt is, ha gyorsan szeretnénk dolgozni, jobb, ha kevés a cucc a vállunkon. A közhiedelemmel ellentétben nem kell hozzá csúcsmasina, de az fontos, hogy gép és gazdája “jóban legyenek”, ne kelljen kezelőszerveket keresgélni, vagy almenűk almenűiben tévelyegni valamelyik beállítást keresve. Vegyük úgy, hogy technika rendben, zárjuk le ezt a részt. Sokkal fontosabb, hogy mit fényképezünk ilyenkor és hogyan. Egy biztos, sietni nem érdemes, jobb ha sodródunk a forgalommal, és figyelünk. Valami mindig akad. Jót tesz, ha valamennyire ismerjük a közeget, ahol mozgunk, tudjuk mit lehet, mit nem. Meglehet, ami az egyik országban természetes, az máshol sértő, vagy tiltott. Annak, aki a nyílt utcán kéreget, sok mindenre fel kell készülnie és túl sok jóra nem számíthat. Jöhet a rendőr, az idegenrendészet, számára ez ellenséges közeg. A szemkontaktusból úgy tűnik, észrevette a gépet, de ő nem a fotósra dühös, hanem félti a “megélhetését” és a helyet. Le lehet fényképezni, de illúzió azt hinnünk, hogy ezzel a fiú nehéz sorsán enyhítünk. Sajnálom, ha cinikusnak fog hangzani, de valószínű, hogy hamarosan megjelenik valaki a “családból” és elveszi a pénzét. És az élet megy tovább... Horváth Péter AnnA: Tarkókép
“..A lét dadog, Történt valami a neten, kábelszakadás, szerverhiba, áramkimaradás, vagy csak valahol valaki kihúzott egy csatlakozót, nem tudom, de tény, hogy nem tudom megnyitni a galériát, hogy ujra átnézzem a képeket. Marad az emlékezet, az én romló és (időnként) szelektív memóriám. Jól is van ez így. Anna képeit nézve úgyis végig olyan érzetem volt, mintha egy távoli ismeretlen ismerős elveszett fényképalbumát lapozgatnám. Vannak benne kis esetlenségek, suta vágások, indokolatlanul (?) üresen hagyott hatalmas terek, botladozó szines technika. Az egyetlen, buborékos ceruzás képet kivéve, mindegyik hibádzik valahol. Van ugyanakkor az egész képanyagnak egy fura, meghitt hangulata, ami arra késztet, hogy továbbgondoljam és ne ragadjak le a technikai kérdéseknél. A 326336-os kép, nevezzük így, ha már címet nem kapott, tulajdonképpen portré. Alig látni valamit az arcból, de a feltűzött haj a kósza tincsekkel sokat elmond a modell egyéniségéről. Na jó, sokat sejtet. Itt is sok a technikai hiba, a váll- és nyakrész, vakfehér, részlettelen, de nincs fekete sem a képen és az egész életlen is kicsit. Sok olyan “profi” portrét látni, ami nem több, mint csillogó fény sok drága vakuval, kifogástalan élesség, millió megapixel, de más semmi. Se érzés, se lélek, se egyéniség. Ezekben a képekben érezni a gondolatot, de a gyenge technika miatt elsikkad, nem jön át. Kár lenne ennyiben hagyni, mert a fotótechnika megtanulható, semmi ördöngősség nincsen benne. Rengeteg a szakkönyv, a neten ingyenesen elérhető videók garmadája. Inkább a választás nehéz, mert sok szakcikknek kinéző dologról kiderül, hogy csak gagyi álcázott reklám. A technikával tehát foglalkozni kell, de nem szabad mindenhatónak gondolni. A technika csak eszköz, használni kell, nem szolgálni. Lehet, hogy érdemes volna a fényképezési szokásain kicsit változtatni. Szerintem jobban járna, ha nem próbálná a képeket előre “kitalálni” és küzdeni a megvalósítással. Az sem biztos, hogy a témáit mindenáron el kell szigetelni a környezettől, lehet, hogy az eredeti helyszín, a valódi milliő hatásosabb volna. Ezek persze csak tanácsok, nem ismerem a helyi viszonyokat, lehetőségeket. A cipődobálós képét tartom a látottak közül messze a legjobbnak és annak alapján nyugodtan merem mondani, hogy érdemes folytatnia. Kiváncsivá tett. Horváth Péter hsam: szobaló
A képeit nézegetve nem könnyű eldönteni, hogy mindennapi életünk abszurditásáról, vagy abszurd életünk mindennapjairól van-e szó. Megeshet az is, hogy így akar tisztelegni a múlt század hetvenes éveinek “duplaexpós” avantgardja előtt. (ha még tudja valaki, ki az a Török László...) Meglehet, hogy a valamennyiünkben ott rejtőző jó és rossz örök kettőssége, vagy a valóság és a képzelet félelmetes ellentmondása izgatja. Ha valaki e talányos és zavaros mondatok után még nem menekült el, mondjuk a Blikk társkereső oldalára és tényleg izgatja, mi is az az abszurd, akkor tudom ajánlani a 100 éve született mester, Örkény István írását a témában. Nincs nála jobb. Tény, hogy hsam képeinek igen magas a tetszési indexe, ezért biztos, hogy a rajongók átka zúdul a rám a következő mondatért: még az is megfordult a fejemben, hogy a szerző tán csendben mosolyog magában, rajtunk egyszerű nézőkön, hogy megpróbáljuk megfejteni a lehetetlent. De ácsi! Én tudom, hogy ezeket a képeket komolyan gondolja. Abból tudom, hogy ebben a csokorban jópár igencsak ütős, maradandó képet láttam. Mivel címek nincsenek, kénytelen vagyok a magam cimkéivel jelezni őket. Szóval: Nyelvöltős, Befőttes, Cigis kétarcú, Páros- borotválkozós, Metrós, hogy csak néhányat mondjak. A Fehérlovas kép nem tartozik a kedvenceim közé, túlkevertnek, zavarosnak érzem, de ahogy mondtam, ezeket a munkákat egyben nézem. Ott már szerintem ingoványos talajra téved, amikor a mindennapi banalitásokat (strandképek) megpróbálja az esztétikum (??) körébe emelni. Némelyiknek van egy érdekes nosztalgikus hangulata, de összességükben nincsenek egy szinten a legjobb montázsaival. Összegezve: tetszenek a “keverései” de bánjon óvatosan a dologgal, mert az alkatrészek könnyen elszabadulhatnak és önismétlésekbe bonyolódhat. Ja, igen, a csillagszóróval tessék vigyázni, tűzveszélyes! Horváth Péter KKata: Kisiklott élet Természetes, hogy amikor valakinek a munkájáról kritikát írok, mindig megnézem a fórumra felrakott többi fotóját is. Kíváncsi vagyok, ő mit mond magáról, milyen témák érdeklik, mit, hogyan dolgoz fel, van-e fejlődés a munkáiban, merre tart, én tudok-e neki segíteni valamiben. Természetes az is, hogy, amikor valakinek a munkájáról kritikát írok, nem foglalkozom azzal, ki ő, honnan jön, mert itt csak a képek számítanak, semmi más. Nem szoktam ahhoz idomítani a véleményemet, hogy ki, mit mondott korábban, pedig ez sokak szerint nagyon hasznos képesség. Most úgy alakult, hogy a potyautas hangya és a szekvenciába rendezett táncfotók közt túl nagynak éreztem a (szellemi) távolságot, hát, gondoltam, tájékozódom. Megtettem és most kicsit zavarban vagyok, de erről majd a végén. A “Kisiklott élet”, táncfotó. Ennek a műfajnak, nagyon leegyszerűsítve, két fő vonulata van. Az egyik próbálja a koreográfus-táncos-zeneszerző-díszlettervező-jelmeztervező-világosító által létrehozott színpadi művet a lehető leghívebben lefényképezni és itt le is ragad. A másik lényegesen kreatívabb irányzat, a látottakat továbbgondolva, újraértelmezve beépíti a saját képi világába, autonóm műveket hozva létre. Úgy látom _KKata_ munkái ebbe az irányba mennek. Most még szorosan kötődik az eredeti szinpadi művekhez, de a képek újrarendezése, új kontextusba ágyazása ezt a törekvést jelzi. Végül a zavarom okáról. A pár képes galéria képei alapján már éreztem, hogy itt nem egy ügyes kezdőről van szó. És valóban: díjeső, önálló kiállítás, elegáns honlap, elismerő kritikák, igen jó antré. A neheze azonban ezután következik. Az elismerés kell, de ha egyszerre sok van belőle, megárt. A hirtelen sikernél kevés dolog veszélyesebb egy szerző számára. Fel kell dolgozni és továbblépni. Mostantól ezt a szintet kell hoznia, sőt naponta meghaladnia, ami (néhol) kudarcot is hozhat, de sok jó képet és sikert is adhat. Hajrá! Horváth Péter CseLaPhoto: Lajos bácsi
Sejtettem, hogy a kommentekben az első téma az lesz, szabad-e rövid gyujtótávolsággal portrét csinálni, a második pedig az, hogy illendő dolog-e egy tisztes idős embert állon vágni. Mármint képileg. Mindkettő GyFK (gyakran felmerülő kérdés), érdemes beszélnünk róla. Először: miért is alakult ki a nézet, hogy (24x36-os képméret esetében) 90 mm-nél rövidebb objektívet nem szabad használni? A válasz tök egyszerű, a perspektívikus torzítás miatt. Minél rövidebb a gyujtótávolság, a közelebb lévő dolgok annál nagyobbnak látszanak, a távolabbiak sokkal kissebbek lesznek. Ezzel néha felborul a dolgok megszokott rendje, az arcot másmilyennek látjuk, mint élőben és ez sokszor zavaró lehet. Meg kell ismételnem az előző mondatom két kulcsszavát; néha és lehet. Ez a kilenvencven milliméteres szabály csak támpont. Annyit jelent, hogy többnyire így a jó, de ez nincs kőbe vésve. A szabályokban az a legszebb, hogy időnként át lehet lépni rajtuk. A rövid objektívok többek közt azért terjednek a portrézásban, mert így lecsökken a modell és a fotós fizikai távolsága, belépünk a másik ember személyes terébe és ez közvetlenebb, nyiltabb kapcsolatot jelent. A fotózáshoz nem szokott emberek számára ez kellemetlen is lehet, bánjunk óvatosan ezzel a dologgal. Lajos bácsi nyílt tekintetű, derűs egyéniségnek tűnik, őt ez a helyzet szerintem nem zavarta. A másodszor; a vágás. Gondolom egyértelmű mindenkinek, hogy a vágás, a sűrítés, a képi mondanivalónk tömörítésének legfontosabb eszköze. A keresőben már eleve vágunk, hiszen nem mindent fényképezünk le, kihagyjuk a képből, amit lényegtelennek érzünk. Ez az orr alatti vágás Lajos’bá fotóján tényleg merész, de van egy nagy hozadéka, ami szerintem megérte. A hangsúly ezzel a szemekre koncentrálódik, szinte nem is tudunk máshova nézni. Ebben látom a kép legfőbb erősségét: íme egy ember, aki sokat látott, sokat megélt már, de még kiváncsi a világra.
Még valami: erőteljes, friss szemléletű képeket látok a galériájában. Néha kicsit túlszalad a keze, túlkezeli a képeket, azt gondolom, gyakran kevesebb beavatkozás is elég lenne, de ehhez joga van. Most, nem korrekcióként, hanem egy másik lehetséges változatként mellékelek egy képet, az eredeti Lajos’bá fekete-fehér verzióját. Annyi csak a célom vele, hogy kiderüljön: a világ olyan, amilyen, de valamennyien másképp látjuk. Ez a legjobb az egészben. Horváth Péter SALCHEE: Keleti harcművészet
Ütős kezdés volna úgy indítani, hogy a sötét jön és négy lépésben mattot ad. A helyes megfejtések beküldői között értékes nyereményeket sorsolunk ki... Nem jó kezdés ez mégsem, más idők járnak. Az ujság sakkrovata helyén most valószínűleg egy széplány virít, tangában és telefonszámmal. A lehetséges nyereményekről pedig ki-ki kérdezze meg háziorvosát, vagy gyógyszerészét.. A feladványokat amúgy nem is szeretem, nekem az f8-ról inkább egy rekeszérték jut eszembe és nem az, hogy hol áll a bástya. Mindegy, magánügy.
A vonatok jönnek, mennek, de a sakk örök. Ahogy ez a három ember is, a három tipikus figura, ismerősnek tűnnek régről, mintha minden parkban őket látnánk játszani. A sapkás ember érzi, hogy vesztésre áll és aggódik, ellenfele sokkal elszántabb és magabiztosabb (lehet, hogy pénzre játszik, kevés a nyugdíj) de nekem a kedvencem a gondozatlan hajú, őszülő, kalapos kibic. Érezni a kisüsti szagát. Eleinte túlzsúfoltnak éreztem a képet, ( túl sok a talpfa, sok a mozdony, sok a korlát) zavarosnak a kompozíciót, de most már magával sodort, belefeledkeztem a hangulatba, szinte együtt izgulok a játékosokkal. Még a hangosbemondó sem zavar. A pénzvátók egy kicsit, de ezt tán hagyjuk most.
A technikáról csak annyit, hogy a kis kompakt gép használatának itt, sok előnye ( könnyűsége, diszkrét volta) mellett, egy jelentős hátrányát is látjuk. Az objektív rövid gyujtótávolsága miatt, még tele állásban sem életlenedik el a háttér, pedig az hasznára válna a képnek. A milliő változatlan maradt volna, de a cselekmény nagyobb hangsúlyt kapna. A cím, mint szójáték szellemes, de úgy gondolom, ez anélkül is egy jó atmoszférájú pillanatkép és erre a poénra nem volt semmi szükség. Döntetlen? Nem? OK. Feladom. Horváth Péter
forgi: Melyik utat válasszam?
Komolyan veszem a kép címében feltett kérdést és megpróbálok válaszolni rá. Javaslom, hogy a portrét válassza és ezt, a lehető legtágabban értelmezett tájfotót. Nem bölcs dolog fiatal korban egyetlen műfajba, egyetlen tematikába bezárkózni, de az se jó, ha valaki válogatás nélkül mindent lefényképez, ami a gépe elé kerül. Azt mondják, van egy arany középút, más kérdés, hogy tehetséges emberek is el-eltévednek, míg azt a bizonyos egyetlen utat keresik. A virágfotókról mindenesetre lebeszélném, szépek ugyan, de különösebb egyéni hang nélkül. Azt gondolom, ez vakvágány. Ha nem tudnám éppen kinek a galériájában vagyok, nem ismernék rá a szerzőre. A portréi már egészen más kategóriába tartoznak, vannak beszélő szemek, kifejező gesztusok, izgalmas színhatások. Már sínen vagyunk. Talán egy kicsit több színt is használ az emberes képein, mint kéne, de ez is kialakul majd. A portrénál a szín is a jellemábrázolás eszköze, ezért a tarkaságot jobb elkerülni. A jó szines tájfotó sem attól jó, hogy nagyon szines, hanem attól, hogy a szinek a kivánt hangulatnak megfelelően harmóniában vannak. Ez lehet egyetlen szín sok árnyalata is, mint a “Hajnali izzás” c. képén. A tájfotói közül nekem a “Jeges tükröződés” a kedvencem, pedig ott aztán vöröstől az ibolyáig jelen van az egész spektrum. A sinekre visszatérve: bölcs döntésnek tarlom, hogy a vasutas képet fekete-fehérben csinálta meg. Ebben az esetben a szinek csak rontottak volna a dolgon. Talán egy kicsit hosszabb telével jobb lett volna, egy kicsit izgalmasabb fény még ráférne, de biztató a tendencia. Jó volna, ha a humorát, ami az állatképeken néha megcsillan és a tájképei gondos színkezelését sikerülne ötvöznie a városi táj műfajban is. Horváth Péter
grindlock: Könyvmoly
"Pro captu lectoris habent sua fata libelli" Úgy hozta a véletlen, hogy most előbb a kép címével találkoztam és csak utána láttam a fotót. Szemüveges, beesett vállú, kicsit elhanyagolt, bölcsész külsejű figurára tippeltem, könyvekkel telezsúfolt szobában, gyenge fényben. Az olyan embert szokták könyvmolynak nevezni, aki csak az olvasmányaiban él, akinek a könyvbéli világ fontosabb, mint a külsőségek. Itt van helyette egy csendélet, egy zsákvászonba kötött öreg könyvről, kicsit szakadt, kicsit megsárgult, itt-ott szakadt a fűzése, lehet, hiányzik pár lapja is, de könyv. Szeretem a könyveket. Szeretem a csendéleteket is. Sokszor több élet és több gondolat van bennük, mint egy “életkép”- ben. Itt azért volt némi hiányérzetem. Kimért, merev a kompozíció, csupa párhuzamosság, a fény is elég unalmas, a motívum ki van szakítva a környezetből. Egy kicsit több élet kellene ebbe a csendbe. Környezet, más tágyak, por, éles és életlen részek váltakozása, organikusabb képszerkezet, bátrabb, izgalmasabb fények..Tetszik, ahogy a szavakat eredeti jelentésükből kifordítva, remek képcímeket talál ki. Tudjuk, nem a cím teszi a képet, de a “Báli belépő” és a “Szép kilátások” egyaránt telitalálat. Szerencsére ott a kép is felnő a címhez. Kisérletező hajlamú, jó formaérzékkel bíró fotográfusnak gondolom, ezért arra biztatnám, merjen egy kicsit tovább lépni. A csendélet nem könnyű műfaj, ha nincs rend a képen, szétesik, ha túl nagy rend van, unalmas. Próbálja meg a fotóit három dimenzióban megszerkeszteni. Legyen előtér, háttér, környezet. A fő motívumra ráirányíthatja a figyelmet egy jó fény, vagy az élesség síkjának megválasztása is, nem kell kiszakítani az eredeti környezetből. Engedje a tágyak saját rendjét érvényesülni, sokszor kissebb igazításokkal is elérheti a kívánt célt. Azért az még érdekelne, mi van abban a könyvben. Ugye beleolvasott! Horváth Péter jimbi: Klaudia
Horváth Péter dolastudio: Ütős Nem találom a kottát, kiestem a ritmusból és más ehhez hasonló sületlenségek jutnak eszembe, pedig fél órája ezt a képet nézem a monitoron. Látok egy xilofont, két ütővel, mást nem. Ha nincs az a másik “ütős” képe a galériában, a dobokról, akkor valószínűleg továbbléptem volna és másik fotót választok. Az Apály című fotó volt, ami végül átsegített a holtponton. Sokszor kérdezték már tőlem, mitől jó egy fénykép, de kis szabódás után mindig bevallom, nem tudom a választ. Talán azért, mert nincs is. Amikor az ember fényképez, a dolgok szinte maguktól történnek, a rég elfeledett gondolatfoszlányok összeállnak egységes egésszé, a formák egymáshoz idomulnak, a fények helyükre kerülnek. Akkor már olyan nyilvánvaló, könnyű az egész. Csak, amíg eljutunk odáig, az néha küzdelmes, néha reménytelen, de legtöbbször fárasztó. Van a kiinduló képünk, egy néma hangszer, az ütőkkel. Inkább forma, mint gondolat. Szép ferde vonalak, kicsit tétova, esetleges fényekkel. A horizont önkényesen már-már Féneresen bedöntve, nem tudhatom miért lejt az egész képmező. Valahogy nem szól a dolog. Vannak aztán a dobok, a világítás itt sem igazán nyerő, kompozíció helyett a ritmus van csak. kicsit monoton, de legalább ritmus. Harmadiknak az én valódi kedvencem, az Apály. Szinte alig észrevehető formák, apró pontok az emberek, a tónusai majdnem egybefolynak, de van benne valami szépséges harmónia. A forma nem tolakszik, a ritmus nem akar mindent elnyomni, szinte magától összeáll a kép. Ott van a dallam. Végezetül még valami. Elkészült képekről szoktunk beszélni, nem szokásom témákat adni, de most mégis megteszem. Híres művészek, kiváló muzsikosok közt dolgozik. Nem csak a pódiumon találkozik velük, hanem belelát a hétköznapjaikba is. Ez minőségileg más kapcsolat, mint egy kívülállóé. Érdemes volna őket is fényképeznie, hangszerrel, vagy anélkül, pihenés közben, vagy a fellépés előtti drukkban, lehetőleg adott fényben, vaku nélkül. Vannak már ilyen képek a galériájában, de ezt a vonalat érdemes volna tovább erősítenie. Horváth Péter
pd96ka: Kilátás a frigóból Rendetlen, rosszul világított, sárga, tele van zavaros részletekkel és tetszik! Vannak ugye egyfelől a technika szabályai, vannak alig megkerülhető kompozíciós hagyományok, de tévedés azt hinni, hogy ha minden ilyen “elvárásnak” megfelel a kép, akkor az már biztosan sikeres lesz. A tökéletes technika és az illedelmes kompozíció magában legfeljebb átlagos képet fog eredményezni. Kell még valami, egy szikra, egy jó ötlet. Mindig biztatom a fotográfiával kacérkodó kezdő barátaimat, hogy fényképezzék le a saját közvetlen környezetüket. Nem feltétlenül a virágzó fát a kertben, vagy az új könyvespolcot, hanem a hétköznapot. Kicsit át kell hozzá állítani a gondolkodásunkat, nem mindig egyszerű új szemmel nézni a régi megszokott dolgokra, de megéri. Ez a kilátás a frigóból egy ilyen ötlet, érdemes volt berakni a gépet miatta a hűtőbe. Nem elég persze az ötlet magában, az meg főleg nem, ha csak nézegetjük a köröttünk lévő dolgokat, hogy egész jól mutatnának a képen, de meg is kell valósítani. Sok remek gondolatról menet közben kiderül, hogy képen már nem is olyan izgalmas látvány, a fény se mindig megfelelő, de ilyenkor nem kell feladni. Rá kell igazítani kicsit, felkapcsolni a másik lámpát, változtatni a gép beállításain. Néha aztán odáig fajul a dolog, hogy a fél lakást átrendezzük egy fotó kedvéért, az eredmény meg nulla, de azt mondom nagyon sokszor megéri. Abban mindenképp biztos vagyok, hogy nem kell drága pénzért a világ túlsó felére elutazni ahhoz, hogy érdekes jó képet készítsünk. Néha elég az is hozzá hogy szétnézünk magunk körül. Egy kicsit más szemmel. Horváth Péter |
|
Ezt a képet nem lehet a többitől elkülönítve értékelni. Olyan halmazt alkotnak _hsam_fotói, amiből, ha egyetlen darabot a többitől elválasztva vizsgálunk, óhatalanul fals eredményre jutunk.
