bojti74:   Jössz már Chip?

     Lehet, hogy ez még nem az élete legjobb képe, az csak később fog elkészülni, de, hogy a legnépszerűbb, a legnagyobb közönségsikert hozó darab, az szinte biztos. Jó pár oldalon sorjáznak a hűha, ejha és jajdejó stílusú kommentek  a kép mellett és nincs a földön olyan szerző, akinek ez ne esne jól. A mozdulat tényleg teljesen emberinek tűnik a fölnézés is olyan mintha várna valamire, vagy valakire.

     Ahogy a képaláírásait olvasgatom, úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki emberi gondolatokat tulajdonít az állatoknak, holott komoly embertani kutatások azt igazolják, hogy csak az embereknek vannak állati gondolataik, az állatok teljesen normális lények. Egészen addig, amíg emberrel nem találkoznak.

     Az emberekkel való találkozás kapcsán viszont fölvetődik valami, ami tán nem egy képbírélatba tartozik, de csak leírom. Most, hogy ujra, meg ujra átlapozom a galériát kitűnt, hogy embereket egyáltalán nem fényképez. Legfeljebb háttal, nappal szemben a vízparton. Jó megfigyelő, jól komponál, biztos kézzel kezeli a technikát, őszintén nem értem a dolgot, de ebbe beleszólni végképp nem az én tisztem. Csak annyit fűznék hozzá halkan, higgye el az emberek közt is vannak állati jó fejek.

Horváth Péter

képmutató: Folk mise

 Olyan a kép első ránézésre, mint egy festmény, vagy tán inkább egy meseillusztráció. Mesebeli alakok zenélnek egy különös csillogó térben, lantok, klasszikus gitárok, hegedű, emberi énekhang, szép zene lehetett. A dekoratív fellépőruhák is sokat dobnak a hangulaton, érdekes, ahogy a sokféle szinű és stílusú jelmezek egységes látvánnyá olvadnak össze. Nem kissebbíti a fotográfus érdemét, hogy ez egy megkomponált színpadkép, a kép formában, színben egységes, nincsenek disszonáns elemek, engem nem zavarnak a háttér kissé túlszaladt fényei sem. Talán jobb volna, ha a  baloldalt ülő hegedűs, aki feltehetően az egyik szólista, nem került volna vágásba, de ilyen helyzetekben általában nem lehet mást tenni, az ember onnan fényképez, ahonnan lehet. Egy dolog van, ami kicsit zavar, ez pedig a fotó nyilvánvaló túlkezeltsége. Felvételi adatok nincsenek, így inkább sejthető, hogy ez a szép egyenletes világítás nem volt túl erős. Így aztán szükség volt a magas ISO beállításra, ez pedig a kép erős zajosodását okozza. Ilyenkor szoktunk a különböző zajcsökkentő, símító eljárásokhoz folyamodni, ezerféle van, ki erre, ki arra esküszik, egy biztos, hogy ez minden esetben rontja a kép  élességét, részletgazdagságát. Iderakok két screenshotot, ami jól látható, hogyan változik meg egy kép hangulata egy ilyen drasztikus beavatkozásnál. Van, amikor ez zavaró és akad, amikor nem, esetenként változik.  Szerencsés módon, a Folk mise c. képnél ez egyáltalán nem zavaró. Az a fura helyzet állt elő, hogy egy (feltehetően) kényszermegoldásnak köszönheti az egyébként is jó felvétel azt a mesés, festményszerű hangulatot, ami első ránézésre megfogott.

Horváth Péter

 Liczkas: Mindenkit figyelnek

A régi kép más vágással sem lesz új kép. Az ötlet remek. Nem új, nem korszakalkotó, nem forradalmasítja a street-art fotográfiát de jó. Az eredetit, aminek ezt az új verzióját most látjuk, én sajnos nem ismerem, így a a változást nem tudom megitélni. Annyit tudok, hogy  a kép most is biceg kicsit, a jó alapötlet kivitelezésében vannak hibák. A kép-a-képben módszert szerencsére sokan ismerik és nem csak a TV távirányátójáról. A háttérben az üzlet ajtajára felrakott poszter szerencsés találat, elég nagy és elég markáns is ahhoz, hogy érvényesüljön mint képelem. Még a vágás is szerencsés. Mármint a poszter vágása, mert a képről nem ezt gondolom. Nem szerencsés előre megmondani, milyen képhez milyen formátum való, de a négyzetes kép szinte mindig valamiféle megállapodottságot, véglegességet sugall, ebben az esetben ellene dolgozik a kép alaphangulatának.

A másik probléma a “célszemély”. Általában igaz, hogy akkor érezzük élettelinek a mozdulatot, ha a lépő láb sarka éppen érinti a talajt. A hosszú, szűk kabát miatt itt a lépések rövidek, a mozdulatban nincs dinamika, hiába van megfelelő időpontban exponálva. Csináltam két változatot az eredetiből és ezeket mellékelm is. Először a teljes képen, de csak a központi figurát kijelölve használtam egy motion blur szűrőt, természetesen úgy, hogy a bemozdulás iránya egybeesik az eredeti mozgással. Másodjára erősen megvágtam a képet, hogy a lábmozdulatot eltűntessem. Így a poszter is nagyobbnak látszik, de egyik változatot se gondolom túl sikeresnek. Végül oda jutottam, hogy meg kell ismételnem a kezdő mondatot: A régi kép más vágással sem lesz új kép.

Horváth Péter

Lunalaci: 1/100 másodperces novellák

"A novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját felgyorsítja, és a végkifejlet közeledtét jelzi...." (http://enciklopedia.fazekas.hu)

Örkény írásait, keserű humorát sokan szeretjük és semmi rosszat nem látok abban, ha akár az egypercesek, akár más írásai képek készítésére inspirálnak valakit. Van átjárhatóság a műfajok között, vannak hasonlóságok, de nagyon fontosak a különbségek is, mert, ha ezek mellett lazán elsiklunk, könnyen zátonyra fut a hajó. A legfontosabb különbségek a két jelrendszer működésében és beágyazottságában vannak. A nyelv szavai adott kultúrán belül majdnem mindenkinek ugyanazt jelentik. A kutya az kutya. A szó egyénenként más-más asszociációkat vonz, de az alapjelentés egyértelmű. A képi nyelvben nincsenek ilyen egyértelmű jelentések, ezért a képzettársítások is sokkal többfélék lehetnek. Az üres bevásárló kocsi, nekünk jelenthet mindennapi rutint, vagy akár szegénységet is, de lehet, hogy másnak csak hasznosítható fémhulladék, vagy absztrakt szobor. Az árnyék a falon szintén sokféleképp értelmezhető. A két egymás mellé rendelt kép formavilága annyira eltérő, a fények is annyira mások, hogy nem alakul ki közös jelentés, nem lesz belőlük történet. Képpár állhat nagyon hasonló képekből, mint az itt mellékelt példa, vagy nagyon eltérőekből is, de mindenképp fontos, hogy legyen köztük felismerhető közös vonás és ugyanakkor változás is. Azonos témáról két, kicsit más kivágású kép szintén nem működik. A gondolat, a képnovellákkal rokonszenves, de   akad még tennivaló a témában.

Találomra felütöttem az Egyperces novellák 1977-es kiadását (Magvető Zsebkönyvtár, 285. old. Szóvirágok) és ezt találtam: "Felkérjük t. vendégeinket, hogy a női napozót férfi ivarszervekkel ne látogassák."

Horváth Péter

Sancy: Esőtánc

 Ahhoz képest, hogy építésznek készül, különös, hogy a képeinek csak töredéke készül az épített környezetről. Az is lehet persze, hogy minél többet tud a magyar építészetről, annál jobban kedveli a bogarakat és csigákat. Természetesen, tudom, hogy most igazságtalan vagyok, hiszen a konstrukciók, a formai rend iránti vonzalom szinte minden munkáján meglátszik és az átgondolt, jól megformált kompozíció a természetfotózásban ugyanolyan fontos, mint a fényképezés minden területén.

Az Esőtánc kicsit elüt a többi képétől, már-már riportos, látszik, hogy lekövette a mozgást, behúzta a kamerát, hogy inkább a háttér mozduljon be, ne az (örök)mozgó kisgyerek. Jó a mozdulat, ha én nem is nevezném táncnak, de ez lényegtelen. A kövezet vonalai szépen irányítják a tekintetet, a képen "rend" van.

Jó a technika megválasztása, illik a képhez a fekete-fehér, bár ebben én elfogult vagyok, jobb, ha nem is hallgat rám. Talán a legközelebbi esős vasárnap meg kéne ezt a képet szinesben is csinálni, hisz a legszebb szinesek szinte kivétel nélkül borult időben készülnek. Egy kicsit, talán nem ártott volna közelebbről fényképeznie, hogy a figura nagyobb legyen a képen. Igaz, akkor a közeli mozgások miatt nő a bemozdulás veszélye is, de amit így elveszit, visszanyerte volna a kép dinamikájában.

Horváth Péter

Göndör László: ...

    A három pont, mint képcím, még az én minimalista felfogásom mellett is túl szűkszavú, ezért a továbbiakban a “Feketeruhás, szemüveges lány” portréjaként fogom emlegetni. Jópárszor írtam már a képeiről, néha már azt gondolom, felismerem a stílusát, de mindig vannak meglepetések. Azt is csak most tudtam meg, hogy a fotoklubDS tagjaként, nemcsak fényképez, de szervezi és lelkesíti is a fotózás szerelmeseit. Szép és igen hálátlan feladat, a magam részéről, ahol csak tudom, népszerűsítem az ilyesmit. Mint most is, itt.           

     Vissza kell térnünk a képekhez, van elég megbeszélnivalónk. Zavart érzek az Erőben. Nagyon sokféle és nagyon különböző színtű kép van a galériájában és ez így van rendjén. Minden alkotó ember többrétű, sokféle dolgot csinálunk. Időnként mégis szelektálni kell és érdemes meghúzni bizonyos határokat. Az olyan izgalmasan formabontó kép mellett, mint a Kifordulva II. (251561) hogyan fér el Gaerfild cica fotója?  Vagy zenészképek esetében: a FActorial X fotó (133881) meg sem közelíti a Sick-Erni (283778) színvonalát. Az első egy igen közepes dokufotó, a második pedig kiváló, zenészportré, tökéletes technikával. Ha ilyenek egymás mellé kerülnek, az lerontja az egész anyag hatását.

     A “Feketeruhás, szemüveges lány” kapcsán a formai kisérletekről kell még beszélni. Tehetségesnek gondolom, ezért az itt megszokottnál keményebben fogalmazok. Abban gondolom egyetértünk, hogy a vad perspektíva, vagy a horizont bedöntése csak eszköz, nem cél. A korszerűség az ujszerű formai eszközök tudatos alkalmazásában van. A régi panelek, elcsépelt megoldások a legizgalmasabb módon fotózva sem lesznek korszerűek. Ilyen panel a “beviszünk egy széplányt a romos házba” címszavú kép is. Jó, hogy vannak szép lányok, akadnak lerobbant épületek, de figyeljen kicsit jobban a részletekre. A modell kiválasztása, a ruha, a cipő választása, a smink, a póz mind rengeteg lehetőséget ad, de csapdákat is rejt. Ha a részletek nincsenek végiggondolva, a képelemek egymás ellen dolgoznak, kioltják egymás hatását, az eredmény zavaros és disszonáns lesz.  Ennél a képnél maradva; a fal unalmas részlettelensége elvonja figyelmet a modellről. Látom, ügyelt arra, hogy a szép hosszú lábak látsszanak, de kéztartás más görcsös, esetleges. A kép legszebb és legizgalmasabb részletei egy kis területen vannak összezsúfolva. Mondják, hogy az ördög a részletekben bújik meg. Beszélgessen el vele néha. Jó ötleteket fog adni.

Horváth Péter

Tompika

Merengés
Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?

     Felejtsük el kicsit a hagyományos felállást, hogy technika, színkezelés, kompozíció, képelemek harmóniája, vagy kontrasztja, vonalvezetés, ritmus, de még az olyan fennkölt dolgokat is, hogy “alkotói szándék”, meg “eszmei mondanivaló” Ez itt most nem műelemzés. Nem akarom szétszedni és kielemezni ezt a fotográfiát. Nincs rá szüksége. Nem teszek mást, csak leírok néhány dolgot, ami a kép kapcsán eszembe jut.

    Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét százhatvankét éve írta. Ez történelmi távlatból nézve egy szemvillanásnyi idő, de ha ma azt mondom valakinek, hogy “csalódás könnye rengedez” azt hinné, meghibbantam, elgurult a gyógyszerem, vagy egyszerűen be vagyok tépve. Az asszonyok a képen feleannyi idősek lehetnek, de őket sem értjük már. A szavaikat még úgy, ahogy, de a metakommunikációt már alig.

    Kiváncsi vagyok ki tudja manapság megmondani, mit jelez a fejkendő megkötési módja, színe. Mi az, hogy ünneplős kötény?  A gerendán a virágok pontosan mit is jelentenek? Miért van hajadonfőtt a fekete ruhás asszony? Már nem nagyon törődnek a látszatokkal, nincs eltakarva a fekélyes lábszár, megpihen az agyondolgozott kéz, de akkor hogy kerül ide a széles karimájú szalmakalap, virágos szalaggal megkötve a konty alatt? Azt gondolom úgy, hogy ők sem kiállítási tárgyak, vagy idegenforgalmi rekvizítumok, hanem élő emberek, telve emlékekkel, de reményekkel is. Az utca maga a falu nyilvánossága. NEM MERENGENEK! Ezek az asszonyok figyelnek valamit, vagy valakit, aki a fotográfustól jobbra van. Látnak, ha rossz is a szemük, hallanak, ha félig értik is a szavakat és van véleményük a világról. Csak már szinte senki nem kérdezi meg őket.

Horváth Péter

UCs69: Lány a hídon

    Nagyon szeretem a hidakat, mert a híd, mint műszaki alkotás rendkívül gazdag formai lehetőségekben. A híd a napszakoktól függően folyamatosan változó világítású helyszín.

  A híd, mint közlekedési útvonal állandó emberi találkozóhely. A híd, mint jelkép a vizuális művészetek egyik legfontosabb motívuma. Van még egy ok: a hidon mindig fúj a szél, ezért akkor is megvan az illúzióm, hogy haladok valamerre, ha épp megálltam.

     A Lány a hidon igazi városi fotográfia. Ember és környezet viszonyáról,  nagyváros és kisember találkozásáról szólnak ezek a képek és UCs69 galériájában szép munkák vannak ebben a témában. A legjobb talán, amit a bemutatkozó oldalához is választott, a Vasárnap délután. Olyan rajta a város, mint egy festett díszlet és úgy van rajta egy család, hogy nincs is ott. A hidas kép nem ennyire elvont, de ez is kitervelt, előre elgondolt kép. Semmi rossz nincs ebben, az ilyesféle képek többnyire így készülnek: kiválasztunk egy helyszínt, egy formai keretet és bevárjuk, hogy a megfelelő alany belesétáljon. Nem kell rendezni, a véletlen és a szerencse fantasztikus figurákat hoz a gép elé. Két fő dologra kell ilyenkor figyelni. Az egyik, hogy a modell éppen a megfelelő helyen legyen a kompozíción belül, a másik hogy a mozdulat is érdekes legyen. A két dolog nem egykönnyen jön össze, türelmetlen fotográfusoknak nem ajánlom a módszert. A mozdulat itt jó, érdekes az árnyék is a híd pilonján, de ennek az volt az ára, hogy a figura pont a kép középpontjába került, két részre tagolva a kompozíciót. Meg is mutatom ezt két vágaton. Ezek nem képkivágás javaslatok, csak azt akarom velük érzékeltetni, mennyire más a két részlet hangulata. Az egyiken az ember és árnyék, a másikon ember és szerkezet viszonya dominál. Szerencsére az egész képet beragyogja a reggeli napsütés.




Horváth Péter

Szaboakos: Nikikeh

    Idős mesterem, akitől sok megszívlelendő tanácsot és sok szigorú feddést is kaptam már a pályám során, egyszer keményen ledorongolt egy női portrém miatt. Azt írta, a fotómról, hogy sablonos, semmitmondó, sekélyes, szóval semmilyen.  Én próbáltam menteni, ami menthető, de más érv nem jutott eszembe, hát azt írtam: de Tanár Úr, hát olyan szép a szeme. A válasz lesujtó volt: Tudom Péter, hogy szép a szemem, ezt más is mondta már, de itt a képről van szó, nem egy sokatmondó  szempárról.

    Alapigazságként elfogadhatjuk most is, Nikinek, szép szeme van. Naná, húsz éves ha lehet, ebben a korban ez így szokott lenni. Látszik, hogy szépen neki is készült a fotózásnak, ki van sminkelve, felvette az ünneplős fülbevalóját is. A világítás is gondosan van előkészítve, bár egy kicsit kevesebb derítés jobb lett volna. A nagyon szoros képkivágást nem érzem elég indokoltnak. Először is /sokadszor mondom/ lemaradnak a gesztusok, nincs kéz, váll, nincs mozdulat, ettől könnyen merevvé válik a kép. Másodszor,  a modell szeme zavaróan közel került a kép széléhez, a közeli arcképnek pedig mindig a szem a centruma. A néző tekintete oda fókuszál, akaratlanul is. Harmadszor, egy közeli fotónál óhatatlanul meglátszanak az apró bőrhibák. Ez természetes dolog, hibátlan arcú ember csak a mesékben és a magazinokban létezik. Semmi kivetnivaló nincs abban, ha ilyenkor egy kicsit “megszépítik” a modellt, a retus mértékét mindig a végső cél, a felhasználás módja határozza meg. Gyakorlott kéz és biztos ízlés kell hozzá. A retus körüli zavarnak az az oka, hogy az élő embert beszédével, mozgásával együtt komplexen érzékeljük és ritkán figyelünk az apró részletekre. Egy éles fotón viszont minden pici hiba kimerevítve kerül elénk, ezért azt sokszor zavarónak, természetellenesnek érezzük. Szóval, minden ellenkező híreszteléssel szemben, van retus a képeken. A legtöbben ezt úgy csinálják, hogy a száj és a szem kivételével az arc többi részét kicsit lelágyítják /millió lehetséges módszer létezik, vannak erre a célra készült szoftverek is/  itt is ez történt. Hogyan lehetne másképp, hogy a szem éles, de a bőr a szem körül már életlen? Nem baj ez, de ilyen esetben én csak iróniának tudom felfogni a képet kisérő mondatot: semmi Photoshop, csak a valóság.

Horváth Péter

Guriga: Maholnap

    A kép dátuma 2012 április 4.-e, Az idén ezen a napon nem volt zivatar Pesten, ezért azt gondolom, a  dátum a kép befejezésének és nem a felvételnek az időpontja.  A régi-régi április négyekre meg ki emlékszik ma már. Az iskolai szünetnek persze örültünk akkortájt is (mikor nem?) de annak már sokkal kevésbbé, amikor énekelni kellett, hogy “...április négyről szóljon a zének, felszaba dúltan zengje a nép...”    Én sose voltam egy dalos pacsirta, az meg különösen zavart, hogy ez a nóta végig felszólító módban íródott. Szóljon, zengjen, stb. Elmúlt, hagyjuk.

     A képet nézzük inkább, a bronz embert, bronz kalapjában, ahogy ácsorog a bronzhídon és nézi-nézi a bécsi neogótikus stílusban épült Országházat. A nézőpont szinte magától kínálkozik, bár elég nehezen fényképezhető, mert többnyire turisták fotózzák egymást a szobor mellett és fogalmuk sincs, ki az az ember a hídon és mit keres ott. Pláne zivatar idején. Szóval a kompozíció rendben volna, nem igazán újszerű a látvány, de rendben. Villámokkal és (szinte hallom) mennydörgéssel viszont nekem már egy kicsit sok. A montázstechnika, amennyire ilyen felbontásban megitélhető, gondos, szépen kivitelezett, de a látványelemek használatát itt túlzottnak érzem.

    Tudatában vagyok annak, hogy ezzel a véleményemmel sokan nem fognak egyetérteni, de engem nem azért tartanak, hogy mindent, minden esetben dícsérjek, hanem hogy leírjam amit gondolok a képekről. Van aztán itt még valami, amit már kissé félve írok le, mert rosszak az áthallásai, de fontos dolognak tartom. Az aktuális politikai helyzethez bármilyen módon kapcsolható képektől szeretnék megóvni mindenkit.  Az ilyen munkának, legyen az akármilyen jó minőségű és jószándékú, igen rövid a szavatossági ideje. A fotográfusok nagyságrendekkel nagyobb távlatokban gondolkodó művészek, mint a polittikusok. Mi nem négy, hanem minimum negyven években gondolkodunk, ami azért mégis komolyabb nagyságrend. A viharok meg jönnek, mennek. Nem idevaló, de mégis ideírom a végére G.P. híres dalszövegének részletét: ...zúg a Volga, zúg a Volga, hadd zúgjon csak, az a dolga.

Horváth Péter

Mettor:Táncházban 8.

   Minden bemutatkozást végig szoktam olvasni. Valódi információ nagyon ritkán van ezekben a szövegekben, de nekem az is segítség egy-egy szerző megismeréséhez, amit nem mond el. Az elhallgatás is beszédes.  Ilyen nyiltsággal, mint _mettor_belépője, rég nem találkoztam, az őszintesége ledöbbentett. Nem lehet egyszerű páncél nélkül közlekedni ebben a bicskás világban. Vannak jópáran, akik hasonlóan érzik mostanában magukat, fáj, hogy a tudásanyag, amit az évek során felhalmoztak magukban, devalválódott de valahogy nem illik beszélni róla. Tanulunk, próbálunk valami újat.

   A képekről kéne inkább szót ejteni, hisz azért vagyunk itt. Tetszik az egyszerűségük,  jó ez az adottfényes fekete-fehér technika. A hosszabb gyujtótávolságú fényerőtlen objektíveknél már előkerül a vaku is, szerintem nem kéne, de ha mégis, hát legalább indirektben, plafonra, oldalfalra, akár a padlóra villantva. A pofonvakuzással biztosan éles, jól exponált képet kapunk, de elvész az eredeti hangulat.

   Barvich Iván portréja a TÁNCHÁZBAN /8, elsősorban eszköztelenségével fogott meg. nincs különleges látószög, nincs akció, csak egy elgondolkodó szempár és hangsúlynak a homlokra tolt szemüveg. A hangszer szinte mellékszereplő, ha valaki nem tudná véletlenül, hogy az ábrázolt személy egy zenész. Jó, hogy nagy rekesznyílással szépen eléletlenítette a hátteret. A környezet így hangulatfestésnek megmarad, de nem nagyon tolakszik.  A kis mélységélességet érdemes volna sokkal bátrabban, kompozíciós eszközként használni, mint pédául a Táncházban_4 című képnél, ahol csak Sebő éles. A kép mégis él. Az se baj, ha bemozdulnak a gyors mozgások, mint azon a régi lakodalmas fotóján.

   Ha már neveket emlegettem az előbb, hadd tegyek még egy kis kitérőt a képaláírások dolgában. A fotó mellé adott információra gondolok. Nagy örömmel látom, hogy leírja a szereplők nevét, a helyszínt és a dátumot. Ezt követendő dolognak tartom.  Ezeket az adatokat  ma még tudjuk, de ez az ismeret velünk eltűnik. A képek pedig tovább élnek mint mi. Nem kell sok idő, és már senki nem fog rá emlékezni, ki volt az az ember a képeken, miért volt ott, miről álmodott, hogyan zenélt.
   A múlt ismerete nélkül pedig nincsen jövő sem.

Horváth Péter

liczkas: Kocsma élet

Hé, ez nem ér, hogy van az, hogy minél többet jár valaki kocsmába, annál jobb képeket csinál?  Csak röpködünk itt, kiforditott ernyőkkel, mint Mary Poppins a mesében, átugorjuk a saját árnyékunkat a zebrán, fejtetőre /talpára / állítjuk a világot? Mi lesz így az otthonülőkkel, a karonülőkkel és a sitten ülőkkel? Ők csak fényképezzenek virágcsendéletet a konyhaasztalon? Több kérdésem egyelőre nincsen és válaszokat se várok igazán, de tényleg úgy látom, hogy a fekete-fehérben sokkal inkább magára talált, mint a vad, szines RGB világban. Nem agitálok én a szines ellen, de sajna sokszor látom, hogy a kamerák kreatív programjainak, a rosszul kalibrált monitoroknak és olcsó nyomtatóknak “köszönhetően” borzasztó színek szabadulnak ránk.  Nincs olyan áruház, ahonnan a kreativitást, az alkotó fantáziát valami csinos dobozban hazavihetnénk. A legszuperebb gép is csak egy gép, hiába mondják rá a boltban, hogy intelligens, nem tanul és nincsenek ötletei sem. Magam nem is várok el többet egy kamerától, minthogy azt tegye, amit én akarok, ne mást, de azt minden körülmények között. Hagyjuk most már a gépeket a csudába és térjünk vissza a söntéspulthoz, mert mint Váncsa István is megmondta, ott van minden bölcsesség forrása, a többi smafu. A kocsmai képpel rendben vannak a dolgok. Nem rendít meg, nem forgatja fel a világunkat, nincs benne dráma, de jól megválasztott pillanat.  Jó a  technika is, biztos a kompozíció, a főalak póza hiteles, a háttér mozgalmas, de nem zavaros. Két dologban lehetett volna javítani még a képen. Az egyik, hogy nagy rekesznyílással,  kis mélységélességel a figura jobban elugrana a háttérről. A másik dolog, hogy egy kicsit sok a fény, túl jól világított a helyszín. Érdemes ilyenkor kicsit alulexponálni a mért értékhez képest.  A kocsmahangulathoz közelebb áll egy mélyebb tónusvilág, csináltam is egy “B” verziót, hogy ezt megmutassam. Láttam, hogy már megdolgozta kicsit a képet, ez nem baj. A kép készítése régen a sötétkamrában fejeződött be, ma a monitor mellett. Ezeket a dolgokat nem érdemes titkolni, higgye el, a labortrükköket mindenki meg tudja tanulni. A lényeg úgyis az ember, aki a gép mögött áll és persze a jó ötlet. Ja, és egy nagyfröccs.



Horváth Péter

kicsigaboka: Tizenéves beltenyészet

    Úgy terveztem, szó nélkül túllendülök a kép címén, de nem lehet. Megszoktam, elfogadom, és rokonszenvvel figyelem, hogy a munkái vadak, az asszociációi meredekek, a képi megoldásai a műfaj határait feszegetik. Az eredmények sokfélék, sokszor elgondolkodtatók, máskor meg csak zavarbaejtőek, de ez tök rendben van így. Nem kell mindig illedelmes, jólnevelt kislánynak lenni, kisérletező emberek nélkül meg, ma is a fa tetején ücsörögnénk. De! A képcím veszélyes műfaj! Ha megmondjuk a befogadónak, merre induljon el, miről, hogyan gondolkodjon, lehet, hogy pont az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit szerettünk volna. A meggyőzés a KÉP dolga, nem a képcímé. A jó cím, legfeljebb orientálja a nézőt, segíti, de soha nem taszigálja valamilyen irányba és főleg soha nem itélkezik. Az a néző dolga, hagyjuk rá.

   Üljünk vissza inkább az árokpartra, a tinilány mellé, próbáljuk megérteni, miért öltözik így, miből gondolja, hogy ettől az egyenruhától Ő más lesz, mint a Többiek, mi az az életmodell, amit elutasít, milyen életet szeretne magának, miről álmodik. Mert álmai mindenkinek vannak. A kosaras ember a kis matricás trikójában, meg a dögcédulával a nyakában szintén érdekes figura, lehet, hogy vele is el kéne beszélgetni, de ebben már nem vagyok olyan biztos. Lehet, hogy nem is ő a legjobb ellenpont a képben. Talán érdemes lett volna megvárni, amig valaki más sétál bele a keresőbe, de most erről a fotóról van szó és nem arról, hogy mi lett volna, ha.

   A kép utókezeléséről, “antikolásáról” kéne még valamit mondanom, tényleg csak röviden.  A ráömlöttakávédejópofalett effektusról. A fényképezőgépek gyártóinak régi fogása, hogy beépítenek a kamerába valami “kreatív” programot, amivel a képet meg lehet bolondítani. Azt próbálják sugallni, hogy elég egy kapcsolót elfordítanunk és a máris művészi hatást érünk el. Ez illúzió. Hogyan gondolhatná bárki, hogy több milliárd képet, ami naponta készül a világban, pár szoftver egycsapásra művészetté nemesesít. Ezek az eszközök segíthetnek, ötletet adhatnak, inspirálhatnak, de soha nem fogják kiváltani az alkotó emberi fantáziát. Kedves kicsigaboka, tehetséges, alkotó embernek tartom, ezért merem javasolni, hogy ne dőljön be a divatoknak, mesterségesen táplált trendeknek, fontos, hogy figyeljen másokra, de menjen a saját útján. Egyre jobb képeket fog csinálni.

Horváth Péter

Előző képértékelések >>>