Vanek: Szentendre

    Díjazom a humorát, ahogy a bemutatkozásban röviden és tömören leírja, hogy a jó beköszöntő legyen rövid, tömör és érthető. Egyezik a véleményünk, szerintem is hasznosabb, mint régvolt költők ismeretlen verseit idézni, de ez mindenkinek szíve joga, ebbe aztán végképp nem beszélek bele.

    A szentendrei képen is az egyszerűsége fogott meg, némi képzavarral a “konstruktivizmushoz közel álló lírai absztraktnak” tudnám meghatározni, ahogy Barcsay festészetéről írnak. Ez az egyszerűség azonban csak a látszat, ilyen bonyolult formákból letisztult képi egységet létrehozni nem könnyű dolog, rengeteg aprómunka kell hozzá, amit, ha jól csináltuk, a néző már nem is érez.

    Jónak tartom a szinek elhagyását, de még van egy kis bizonytalanság a fekete-fehér technika kezelésében. Döntenie kellett, hogy a vonalakra, formákra, vagy inkább a részletek anyagszerűségére helyezze-e a fő hangsúlyt és ez a kép néhány részletében félmegoldásokra vezetett. Az előtérben a járda gyönyörű, részletgazdag, de a sikátor távolabbi részén és a lábazaton már nincs meg ez a rajzosság. A bal oldali ablakok fölött a fehér négyszög durván kilóg a képből, az utcát lezáró műrégi oszlop is túl erős hangsúlyt kap. Ezek, mint mondtam apró hibák, az eredeti képen nyilván korrigálhatók is. Úgy gondolom, megérné még egy kicsit dolgozni, hogy a megszokottól kicsit eltérő hangulatú, csak Önre jellemző Szentendre képe legyen.

Horváth Péter

Artisz76: NarancsVidék

    Hej, bajban vagyok én a virágos képekkel... Egyrészt állandóan hőbörgök, hogy, Barátaim, nem elég szép szinű, izgalmas természeti formákat fényképezni, tessék szives lenni azt úgy csinálni, hogy átüssön rajta az egyéni látásmód, a senki másnál nem látható saját stílus, másrészt jól esik a sikerültebb darabokon elnézelődnöm.

    Jó látni, hogy vannak emberek, akik ebben a zagyva, szemétben fuldokló világban megtalálnak harmonikus, önmagukon túlmutató apró részleteket és azt fel is tudják mutatni.

    A Narancs/Vidék (igen, értjük a szójátékot) nem sima “virágközeli” fénykép, a forma harmonikus, ugyanakkor mozgalmas. Ez nem csak a virág alakja miatt van így, hanem szépen követik az ívet a háttér vonalai is. Nem téma most, hogy ez utólagos beavatkozás-e, vagy egyszerűen ilyen volt. A szinei is jók, talán a balodali életlen rész lehetne egy kicsivel kevésbbé hangsúlyos, de ez már kötekedés. Jó megoldás a szirom mögé bujtatott nap és vele átellenben az a kis becsillanás. Ez esetben ez nem hiba, hanem a kép szerves része, ott a helye. A négyzetes képkivágással vitáznék, nem lenne jó, ha ez népszokássá válna.

Horváth Péter

venko: Cigiszünet

    A képei közt túlsúlyban vannak a természetfotók, a talált formák és a klasszicizáló csendéletek. Ember, a feltehetően családi/baráti körben készült fotókat kivéve, igen ritkán fordul elő, a Cigiszünet ebben a környezetben ujdonság, már csak ezért is érdemes körüljárni.

    A többi képéhez képest szinte natúr, semmi utólagos beavatkozás, elszínezés, szépia toning. A fekete-fehér is átalakítás persze, de örömömre mostanában kezd ujra elterjedni és talán ujra megtalálja méltó helyét a fotográfia világában. Ez is egyfajta absztrakció, elhagyjuk a szineket, amihez a mindennapi látás hozzászokott és csak a tónusokra meg formákra hagyatkozva építjük fel a képet. A dolognak vannak előnyei, de vannak buktatói is, erről kicsit később.

    Érdekes amúgy, hogy ez a szürkeárnyalatokra épülő képi világ a legtöbb néző szemében hitelesebbnek, dokumentumszerűbbnek érződik, mint a szines fotók. Bizonyos fotográfiai műfajokban ezt jóideje felismerték, a fekete-fehér ujbóli elterjedése részben a dokumentarizmusnak köszönhető. A technika jellegéből adódóan, meg kell szokni, hogy itt nem lehet, nem célszerű nagy üres felületekkel operálni, a kompozíciónak feszesebbnek, markánsabbnak kell lennie. Bármilyen karakteres is ez az ember a képen, eltörpül az őt körülvevő nagy üres térben. A világítás nagyon jó, az a bizonyos Bressoni “fénnyel szemben, enyhén borult időben”, de a képkivágás túl szimmetrikus és túl tág. Csináltam én egy “B” verziót, de ez csak kis segítség, valójában közelebb kell menni. Sokkal közelebb.

Horváth Péter

hsam: Egy kiállítás képei

    Az Egy kiállítás képei Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij (1839–1881) orosz zeneszerző legismertebb zongoraciklusa. Gyakran játszott világhírű mű, számtalan feldolgozása született.  A zeneműnél tán csak a címe ismertebb, rengetegen felhasználták és ujrafelhasználták már, remekül alkalmazható szinte minden szituációban. Ráadásul, olyan ismerősen is cseng mindenkinek. Ezen most nem is rágódnék tovább, ez itt nem a zenekritikai rovat.

     Fényképezésről van szó, egy olyan fotográfusról, aki valóságelemekből építkezve saját virtuális világot kreált. Ennek a világnak a jelrendszere nem mindig és mindenki számára érthető, de kétségkívül izgalmas és elgondolkodtató darabjai is vannak. A képei engem a fiatal Jokesz Antal hetvenes években készült “önreflektáló” munkáira emlékeztetnek. Ő egyike volt azoknak, akik gyakran belefotózták saját magukat is a képbe, ezzel is hangsúlyozva a fénykép személyes, senki máshoz nem köthető jellegét.

    A 351120 sz fotó erősen elüt a kollekció többi darabjától, szinte teljesen natúr, nincs utólagos (látható) beavatkozás a képen. Az apropó is világos, ez egy személyes kiállítás, ha jól nézem a saját munkáival a falon. A főhelyen a kép centrumában egy Janus arcu figura, erre rímel a kép előtt álló két emberi alak, feketében és fehérben, felöltözve és ruha nélkül. Ugyanaz a kettősség ismétlődik meg a konkrét térben, ami a képen is látható. Ez egy tiszta, követhető gondolatsor. Csak az a baj, hogy a formális logika a képi világban nem működik. A kép élő szereplői merevek, nincs hiteles gesztus, a fény semleges, a kompozíció túl szimmetrikus. Hiányzik nekem itt a többi képén látott sejtelmes, vad összevisszaság.

Horváth Péter

hunyor: Mindig jól

    Hét fénykép. Ennyi van a galériában. Abból egy, a vízcseppes, szerintem felejthető, vagy soroljuk inkább a “formai kisérletek kis mélységélességre” kategóriába, de semmiképp ne az érett, bemutatásra való képek közé. A többi azonban reménytkeltő. Van formaérzéke, (pl.: felhős, fás, címnélküli kép) van humora, (kutyás, apácás kép) úgy emberközpontú, hogy nem erölteti a fizikai jelenlétet. (Nyugalom)

    A hegedűs képnél majdnem belesétáltam a saját csapdámba. Elkezdtem Schubert életrajzát olvasni, megtudtam, hogy fiatalon halt meg, de gazdag életművet hagyott ránk, ma őt tartják a bécsi klasszicizmus utolsó mesterének, ill. az első romantikus zeneszerzőnek. Anekdotákat nem találtam, így abban sem lehetek biztos, a képcímben idézett mondás honnan származik. Esetünkben ennek nincs is jelentősége, ez a fotó nem erről szól. A szituáció, szerintem sokkal egyszerűbb, egy fiatalember, tán épp egy bécsi múzeum előtt, hegedül, a kisfiú pedig kiváncsian hallgatja. A szereplők közt nincs interakció, ez egy egyoldalú kapcsolat. A kép ettől sem jobb, sem rosszabb nem lesz, szeretném viszont, ha egyre többen elhinnék, szükségtelen “érdekes” történeteket fűzni a képeik mellé. A látvány szépen megformált, a figurák elhelyezése is jó, kár, hogy a kottatartó pont a hangszert takarja és így épp a zene forrása, a hegedű marad ki a képből. Ez még nem egy mestermű, inkább egy zsenge, de segít engem abban, hogy fölhívjam rá a figyelmet, nem csak megrendezni és kitalálni lehet képeket. A hétköznapi élet gyakran érdekesebb szituációkat produkál, Néha tényleg ott a kép az orrunk előtt, csak le kell fényképezni. Ehhez kell némi gyakorlás, a technika biztos kezelése, kiváncsiság, szerencse és idő, idő, idő. Aztán, ha megvan a jó kép, még eltünődhetünk majd rajta, tényleg felhasználhatjuk-e, vagy ezzel már megsértenénk egy másik ember személyes méltóságát. Erről bővebben majd máskor.

Horváth Péter

Nataline: Adrienn

    Különös erdei hangulatok és igéző tekintetű lányok jellemzik a képi világát, Zavarban is vagyok kicsit, és nemcsak azért mert alig járok erdőben és mostanság valahogy ritkábban néznek rám rejtélyes tekintettel fiatal nők. Azt gyanítom, rengeteg ki nem mondott érzelem, még meg nem született kép kavarog a szerzőben és egyelőre keresi a saját hangját.

    A fás képei érdekesek, érzelemdúsak, de sok még a technikai bizonytalanság, az esetleges megoldás. Azt javaslom, amíg nem teljesen biztos a dolgában, ne manipulálja a képeit, inkább fényképezzen kicsit többet, esetleg egészen egyszerű dolgokat.

    Nem kell mindig minden képben mindennek benne lennie. Természetesen itt nem képkivágásokra gondolok. Látom, hogy vannak ötletei, elképzelései, de ezek időnként fennakadnak a technikai akadályokon, vagy túl egyszerű kellékeken (szives lány) Az Adrienről készült portré biztató, főleg az tetszik rajta, hogy alig vannak szinek, a füst és a haj hullámai mégis szépen elkülönülnek. Biztatnám, hogy próbáljon valamivel szorosabb kompozíciókat is csinálni, mint a mellékelt vágáson javasoltam.

Horváth Péter

tiglezan: untitled

    Az “untitled” kétségkívül elegánsabban hangzik, mint a “cím nélkül”, még, ha ugyanazt is jelenti. Jelzi, hogy itt nem holmi slendriánságról, vagy tanácstalanságról van szó, a szerző szándékosan adta a “névtelen” nevet. A képcímek miatt eleget hőbörögtem már, aki érti, érti, aki meg nem, annak hiába beszélek (sajnos)

     Esetünkben inkább arról van szó, hogy a szerző alighanem otthonosan mozog a magyar mellett a francia és svéd nyelvben is. Számára ezért természetes, hogy a mifelénk Luxemburg Kertként ismert párizsi helyszín (gyönyörű fotó!!!) Jardin de Luxembourg, noir et blanc címmel szerepel a galériájában, de az is biztos, hogy az Aurora Borealis kifejezést is megértik világszerte, a sarki fényt meg csak mi ismerjük. Nincs ezzel semmi baj, a világ jóval tágabb, mint amilyennek Pestről nézve látszik, a  kultúrák egymásra hatása pedig mindenkit gazdagít.

    Tetszik az “Untitled”, bár nem hiszem, hogy ez lenne a legerősebb képe.  Kicsit zavart a szerintem túl központos elrendezés, eleinte meg is próbáltam kimozdítani a nőalakot a centrumból, de bármilyen vágással kisérleteztem, a kép egysége sérült. Hasonlót érezni a legtöbb képén, végiggondolt, gondosan kimunkált, stabil kompozíciók, biztos kézzel kezelt technika. És még valami; egyfajta magabiztos nyugalom és derű, amivel manapság ritkán találkozom. Kedvelem, hogy nem akar mindenáron valami “nagyon mély és nagyon magasröptű” műalkotást létrehozni, csak felmutatja a valóság egy darabját és elénk teszi. A jól kiragadott és megformált részlet néha sokkal többet mond el az egészről, mint a legrafináltabb montázsok.

Horváth Péter

firefighter64: Vizimolnár
 

    Egyszerűbb volna a kép fekete-fehér verziójáról írni, arról, amelyik a 319344 elnevezést kapta, de az már úgyis learatta az összes dicséretet. Így is fölemlegetem azért a húsz éve elhúnyt kiváló fotográfust, Naggyörgy Sándort és az ő méltán elhíresült Szélmolnár c. munkáját. Egy képet meg is mutatok sorozatból.

    A mi molnárunk nem tűnik könnyen barátkozó alkatnak, a szembehúzott kalap jelenthet egyfajta tartózkodó köszöntést, de van a mozdulatban visszahúzódás, elzárkózás is az idegennel szemben, tán egy kis gyanakvás is. Működő vizimalom ma már alig létezik, ezt is inkább egy skanzen részének gondoltam, hisz a keréken nincs víz és munkának sincs nyoma. Ez inkább a molnár portréja, abból is egy “környezetes portré”, az egyik kedvenc műfajom.

    A figura tényleg érdekes, a kézzel kötött pulóverével, sokat látott bőrmellényével, erős kezével, de ezen a képen még nem sikerült igazán közel kerülni hozzá. A fotográfust mintha jobban érdekelte volna a környezet, mint az ember, aki ott él. Egy későbbi képből már nyilvánvaló lett, hogy ez nem csak turistáknak szánt díszlet, ez a kalapos zárkózott ember csakugyan ott él.               A 349759-es képen egy fokkal beljebb lépünk a személyes terébe, az üres képkeret, a tükör, a felakasztott ruhadarabok nyilvánvalóan a saját tárgyai. A homlokán kicsit feljebb tolt kalap is arra utal, hogy oldódik a szitu, de még mindig nagyon tartózkodó. Sokat látott, sokat tapasztalt, nem csoda, ha tartózkodva fogadja az idegeneket. Ahhoz, hogy a kalapját maga mellé tegye és esetleg rágyujtson, még jó darabig ott kell maradni. Akkor tán még mesélne is valaha volt molnárokról és szép molnárnékról.

Horváth Péter

sacramoso: Műszak után

    A hölggyel, azt hiszem találkoztam már, a multkor ő ücsörgött a “semmi tetején” és ő unatkozik a romos szobában is egy másik képen. Ha esetleg a huga, vagy valaki egész más, akkor érdekes közös szokásuk, hogy valamennyien ugyanolyan gyűrűt viselnek a bal kezük középső ujján.

    Amúgy persze tökmindegy, legyen a helyszín egy felforgatott irattár, egy romos szoba, vagy egy lepukkant zuhanyozó, a lényeg mindig ugyanaz, aktfotó, valami izgalmas helyen.

    Hogy az izgalmas mit is jelent valójában az persze igen tágan értelmezhető, annyi biztos a saját tapasztalatom szerint is, hogy hacsak nem akarunk valami egészem extrém világítást, a műtermet érdemes nagy ívben elkerülni. Nemcsak a magas bérleti költségek és a kiszámított idő miatt. A legtöbb műterem valójában alig több mint egy üres sivár doboz, lámpákkal, kellék alig van, vagy silány, a modellnek nagyon nehéz bármiféle természetes, hihető pózt találnia.

    Divat mostanában romos házakban fotózni, lassan kezd kicsit uncsi lenni a dolog, de még működik, hisz olcsó, bár a modellek nem hiszem hogy igazán jól érzik magukat ilyen helyen. A romos szoba vonulatból nekem a “Műszak után” tűnik a legsikerültebb darabnak, a címadás kétértelműségén most nem rágóznék. A kéztartás kicsit fura , de az arc jó, a tekintet élő. A bal kézen túl sok a fény, de az egész mégis egyensúlyban van. A kép manipulált, de ezzel semmi bajom, talán csak annyi, hogy a modell alkarján a zöldes foltokat kidolgozási hibának tartom.

Horváth Péter

digitaal: Improvizáció

    Beszéljünk ujra a szinesről, úgyis régóta érzem, hogy túl sokat papolok elméletekről, stílusirányzatokról, régi festőkről, fotótörténetről, alkotói etikáról, meg hasonlókról. Még élénken emlékszem, mikor az első tekercs ORWO szinesemet befűztem a Praktisixbe és azt hittem, most aztán itt minden más lesz. Hát más is lett, bár nem egészen úgy, ahogy képzeltem.          Azt hittem, elég, ha lesz a képen egy piros léggömb, akkor én már “igazi” szines képet csináltam. Aztán persze jöttek a kidolgozási problémák, a gyatra és drága laborok és jó időbe telt, míg megtanultam/megtanultuk, hogy a szines fotográfiába is bele kell tanulni, kicsit másfajta gondolkodásmódot kíván és sok-sok kisérletezést.

    A mai digitális gépek eleve szines képet produkálnak, igaz ezt a gép csak “kiszámolja” a szenzor által rögzített fekete-fehér képekből, de szines. Minden szines. Manapság egyedül a Leica gyárt fekete-fehér digitális gépet, az pedig földi halandónak elérhetetlenül drága. Van tehát ez a kéretlen, túlszaturált digi színvilág, ahol rengetegen eltévednek a profilok, szinhőmérsékletek, előre programozott filmutánzatok útvesztőjében és meg kell harcolni a computerrel, ha szép fekete-fehér képet akarunk csinálni. Ha valami hozadéka mégis van ennek a változásnak, én abban látom, hogy a fotográfusok manapság egyre tudatosabban bánnak a technikával és jóval kevésbbé vannak kiszolgáltatva a primitív kidolgozógépeknek és szakképzetlen laboránsoknak. Hogy miért pont az Improvizáció c. kép kapcsán jött ez elő? Mert jó a gesztus, lendületes a vonalvezetés és, ha a fölös szineket lehántjuk, eltűnnek az esetlegességek, viszont szépen megmarad a forma, a ritmus, szinte hallani a zenét. A javasolt “B” variáción csináltam egy kis tömörítő vágást is.

Horváth Péter

Zoran:  TV szoba

    Mindig vágytam rá titokban, hogy olyan kép kerüljön elém bírálatra, amin minden rendben van, amit csak dicséret illet, amit etalonként lehet fölmutatni, hogy lám, így kell ezt csinálni barátaim. Azt hiszem, nagy szarban lennék (bocsánat, gondban) ha ez megesne velem, hisz azzal vége is lenne ennek a sorozatnak, amit olyan szivesen csinálok. Szerencsére, vagy  sajnos, a tökéletes kép nem létezik, fogalmilag nem létezhet, az alkotás nem egy számtanpélda, nincs olyan, hogy négyzetgyök négy egyenlő kettővel, mindig van másik megoldás (is).

    A TV szoba egy jó kép. Az arc világítása markáns, de mégis részletdús, a tekintet élő, a kéztartás hiteles. A környezetben lévő tárgyak sokfélék, de jól jellemzik a lakást, látszik, hogy ez hálószoba és konyha is egyben, kicsit szűkös, de otthonos a tér. A nézőpont és a képszög is jól megválasztott, a képet dominálják a sárga és barna különböző árnyalatai, egységes hangulatot teremtve. Ebbe az idilli képbe szinte berobban az ódivatú tv kékje, ami feltehetően az egyetlen kapcsolat a tágabban értelmezett “külvilággal”. A kép ettől válik időtlen “szép” képből, hiteles mai portrévá.

    A “B” változattal, amit mellékelek ezt a hatást segítettem jobban érvényesülni. Először a kép bal felét átmenetesen elsötétítettem, hogy a helyiség világítása egyenletesebbnek tűnjön és a férfi arca nagyobb hangsúlyt kapjon.  Következő lépésben, csak a képernyőt kiválasztva, megpróbáltam némi kis részletet vinni a tv képbe, végül vágtam egy keveset a jobb oldalon. Biztos vagyok benne, hogy az eredeti nagyobb felbontású kép alapján ennél pontosabb utómunka is lehetséges, ez azonban, mint mindig, már a szerző lehetősége és felelőssége.

Horváth Péter

petroccelli: Párisi udvar

    Nincs file info, amivel bizonyítani tudnám, hogy ez a kép adott fénnyel készült és mentes az utólagos beavatkozástól. Nem is akarom bizonyítani, ez itten kérem nem a Fényképbíróság (csak remélni merem, hogy nem adtam újabb ötletet a kulturkomisszároknak) ahol majd számot kell adni minden PS egérkattinásról, elváltoztatott gamma görbékről és hasonlókról. A fényképezés Barátaim (szerencsére) teljesen demokratikus művészet, mindenki azt csinál, amit akar, persze ebben bennfoglaltatik az is, hogy bárki elcseszheti a saját fotóját úgy, ahogy neki tetszik. Itt zárójelbe meg kéne tenni, hogy ezzel a lehetőséggel élnek is sokan, de nem teszek zárójelet.

    Ez a Párizsi udvaros kép persze nem szolgált rá erre a kifakadásra, éppen ellenkezőleg, pozitív példának gondolom. A kép kompozíciója ugyan kissé túl szimmetrikus, szerintem elmozdult emberekkel mozgalmasabbá is lehetett volna tenni, de itt nem annyira a formákról, hanem a szinek kreatív használatáról van szó.

    Függetlenül attól, hogy van-e utólagos korrekció a képen, az látszik, hogy készítője tudatosan fényképez és szépen kihasználta a lehetőséget, ami a kétféle fényforrás színhőmérsékletéből adódott. Az utcai nátriumlámpák és az udvarban lévő elöregedett neoncsövek egész más szinű fényt adnak, a kép szinkontrasztja ezen alapul. Erre persze rá lehet játszani, túl is lehet hangsúlyozni, de az alapötlet jól használható, a nagyváros fantasztikus szinösszeállításokat produkál. Ezek sokszor igen gyenge fények és a digigépek nem nagyon szeretik a hosszú expozíciókat, de egy állvánnyal, egy fényerős objektívvel és némi forralt borral fölszerelkezve olyan szineket találhatunk az éjszakában, amiket műteremben sose tudnánk kikeverni.

Horváth Péter

Kuka: Gyermekkor

 

    Kócos kompozíciók, elszabadadult halszemoptikák,  kolbászok, amik banánhéjból bukkannak elő váratlanul, van itt minden, amitől a jóravaló szemüveges szakkörvezetők a szivükhöz kapnak. Van aztán még valami, aminek pedig szerintem igencsak hiján vagyunk, mégpedig a frisseség és az elfogulatlan látásmód. Kissé bonyolítja a helyzetet, hogy kilenc éve van a fórumon, nagyon kezdő nyilván nem lehet, én valahogy eddig mégsem találkoztam a képeivel. Úgy látszik, most jött el az ideje.

    Meg kell mondanom, a Gyermekkor című képet nem tartom kiemelkedő munkának, zavaró a perspektíva, túl vad a fény, a virító fal elveszi a figyelmet a kislányról. Kicsit kényszeredett a póz is, túl nagy a távolság a modelltől. Ezt különösen sajnálom, mert a gyerek és a játékbaba kapcsolata szinte drámai és ilyen távolról erre nem jut elég figyelem.

    Minden felsorolt hibái ellenére van ennek a fotónak egy különös, zsibbasztó atmoszférája, az egész valami baljós előérzetet sugall. Ha ez a tanya nem csak valami egyszeri kirándulás helyszine, ha oda vissza lehet menni, nagyon javasolnám, szánjon rá még időt. Az se baj, ha épp borús az idő, az se baj, ha az ünneplős jogging épp mosásban van. Egyet javasolnék, nem is, kérnék; a nagylátószög OK. de , ha lehet, emberek fényképezésénél felejtse otthon a halszemet.

Horváth Péter

Gyuri84: Spiral

    Azok kedvéért, akiket a címadás zavar, elmondanám, hogy a helyszín feltehetően a Nemzeti Színház mellé épített műrégi kilátó. Lehet, hogy másutt is építettek ilyet, én csak a budapestit ismerem. Főleg szerelmespárok látogatják és eltévedt turisták, többnyire alkonyattájt, talán mert nappal normál nézetből rettentő ronda. Ez persze csak az én véleményem, nyilván van akinek tetszik. Tényleg spirál alakú, ez indokolja kép címét, de ez leginkább a légifelvételeken látszik, mint a mellékelt Google-maps vágaton is.

    Gyakran előfordul, hogy egy épület valamely részlete, vagy egy speciális nézete jóval izgalmasabb, mint az egész építmény és rengeteg formai lehetőséget kínál. Itt is ez a helyzet, a kiragadott részlet szépen megkomponált jó arányú fényképet eredményezett, még a kedvezőtlen napállás mellett is.

    A felső kapuban a pár részben megadja a léptéket, érezzük az építmény méreteit, részben ellensúlyozza a nagy egybefüggő felületek monotóniáját. Az építmény fölött és a kapukban, ahol az eget sejtenénk, valami fura szemcsés felület van, ilyen kis felbontásban nehéz megitélni mitől, de semmiképp nem kellemes, megbontja a kép egységét. Az épített környezet és az emberek kapcsolata, ha nem is vadonatúj, de érdekes téma, megéri más és más megvilágításban megismételni az ilyen felvételeket, talán egy kicsit jobb technikával is.

Horváth Péter

Régebbi képértékelések >>>