Hazai szakirodalmunkban ez a kötet jelenti az első kísérletet a fotóművészettel kapcsolatos pszichológiai hatások és összefüggések feltárására. A szerző - Féjja Sándor - mintegy tíz esztendeje a Népművelési Intézet inspirációjára kezdett behatóan foglalkozni e témakörrel s munkásságának, kutatásainak rész-eredményei előadások formájában kerültek nyilvánosság elé. Ez a könyv így a szerző eddigi eredményeinek egyben a munka folytatására is elkötelező összessége.
Úgy véljük, hogy napjainkban, amikor a képi közlés egyre sokrétűbb és egyre fontosabb szerepet kap mindnyájunk életében, akkor nagyon is szükséges, hasznos és időszerű a fotóművészet lélektani kérdéseinek vizsgálata. E könyvet a fotóművészet mívelőin, barátain túl mindazoknak is figyelmébe ajánljuk, akik vizuális kultúránk fejlődését szívügyüknek érzik s mind színvonalasabb kibontakoztatásán fáradoznak
Réti Pál


Bevezető pontok
?1. Egyetlen tudományterület sem vállalhatja magára egyedül, hogy a fo­tóművészet problémáira kielégítő választ adjon. A művészet problémáiról egy nagyon fiatal tudományterület: a művészetpszichológia is gondolkodik. A mű­vészeti megnyilvánulások társadalmi oldalát hangsúlyozottabban vizsgáló esz­tétika mellett a művészetlélektan a szubjektív oldalt, az alkotás és a befogadás pszichikus folyamatait kutatja kifejezettebben. A Fotóművészet és pszicholó­gia című kiskönyvben a pszichológia és a művészetpszichológia eredményei­nek és kérdéseinek a fotóművészet területén való továbbgondolását, egyben újabb kérdések, problémák felvetését kíséreljük meg.

?2. A fotóalkotási és a fotóbefogadási mozzanatok pszichológiai megkö­zelítése kiegészítheti és meghosszabbíthatja az esztétikai értelmezések sorát. Ezen az úton haladva pszichológiai tartalmakkal gazdagíthatjuk fotóvonatko­zású ismereteinket. Nem időszerű ma már a jól-rosszul alkalmazott esztétizáló fogalmak fotóval szembesítése. Kényszerítő erejű a tudományosság igénye. Egyre több tudományterület bevonását kívánja a fotó társadalmi folyamatai­nak megismerése. Ezek között az egyik aspektus a pszichológiáé.

?3. A pszichológia eredményeit a fotóművészet területén alkalmazni na­gyon nehéz. Igen szerény a művészetpszichológia felhasználható egzakt kísér­leti anyaga, s roppant kevés a célzottan fotópszichológiainak nevezhető kísér­let. Az igazi pszichológia, leonhardi értelmezésben, az embert reakcióiban, örömében és bánatában, reményében és félelmében, ösztöneiben és erkölcsi magatartásában, törekvésében és vágyaiban kívánja megérteni. Ehhez a plasz­tikus megismeréshez képest még az egzakt kísérlet is szegényes eszköz. Hiba volna tehát, ha nem számolnánk a teoretikus adatokkal: a „progresszív speku­lációvart. És az is hiba volna, ha nem szaporítanánk az egzakt adatokat. A tu­dományok jelenkori fejlődésére éppen az egzakt módszerek, a gombamód sza­porodó kísérletek a jellemzőek.

4. Ha viszonylag átfogó, jóllehet igen szerény képet szeretnénk rajzolni a fotóművészeti folyamatok pszichológiájáról, akkor persze semmi módon nem valósítható meg olyan módszertani pontosság, amilyenre a természettu­dományos kutatás képes. Fotóművészeti folyamatok pszichológus szemmel való értelmezése el sem képzelhető spekuláció nélkül. E kis kötetben megidé­zett szerzők, tudományos kísérletek és hipotézisek sem szerveződhetnének egységessé, mozaikok maradnának, ha nem építenénk be őket egyfajta saját koncepcióba. Ha ez kockázat, vállalni kell. Enélkül lehetetlen volna szemléle­tet közvetíteni, azt, amiért végül is íródott az anyag.

?5. Csupán egzakt kísérletekre támaszkodva alig szólhatnánk valamiről. S azt érezhetné az olvasó, hogy egy vak, sötét szobában tapogat... Ha a vakság jelzőjét nem szabad is vállalnunk, a tapogatódzást annál inkább. Egy szinte tel­jesen ismeretlen területen óvatosan érdemes körülnézni. S ha valahová szeret­

nénk eljutni is, gondolkodni: spekulálni kezdünk. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva az egzaktság jótékony eljövetelére. Kérdezni, feltételezni, medi­tálni kell.

?6. A fotóművészet és a pszichológia egyfajta lehetséges viszonyának problémáit fogjuk néhány fontosabb oldalról szondázni. Tehát véletlenül sem lehet szó a teljesség igényéről. Az a célunk, hogy néhány fotóművészeti kér­dést új dimenzióban nézzünk meg, s néhány új szempontot vessünk fel, s min­denekelőtt az, hogy a pszichológiai nézőpont jelentőségét tudatosítsuk az olva­sóban. Elsősorban kérdések felvetésére és hiányjelek felkutatására vállalko­zunk tehát. Problémáknak egymással és az olvasóval való, továbbgondolást igénylő szembesítésére.

?7. A fotóművészeti folyamatok dialektikus vizsgálata feltétlenül meg­követeli a fotográfus, a fénykép és a befogadó néző együttes, egymást kölcsö­nösen és szorosan feltételező egységét. A külön kiemelt és pszichológiailag analizált bármelyik elem csakis akkor értelmezhető helyesen, ha visszahelyez­zük a másik két komponens által meghatározott környezetébe: illetve a teljes folyamatot a művészet, a társadalom egészébe. Ezért gondolkodunk - kilépve az "egyképcentrikus" szemléletből, s a fotó-oeuvre megismerését tartva jelen­tősebbnek - visszacsatolásban. Ezért preferáljuk a realista fényképi tükrözést, s hangsúlyozzuk az esztétikumok sajátos nyelvű, fotószerű megjelenítésének hatását.

?8. A fotóművészeti folyamatok lelki hangsúlyaiban gondolkodó fotó­pszichológia vizsgálódási specifikuma: hogy nem specifikus. Mit értünk ezen? Azt, hogy a fotográfust és a fotónézőt egyaránt olyan embernek tekintjük, akit nem a fotóalkotás, vagy a fotóbefogadás kedvéért valamiféle külön pszi­chikummal "teremtett a jóisten". Csakis azokkal a pszichikus folyamatokkal és csak úgy tudunk fotografálni, befogadni, fotóról gondolkodni - amelyek­kel rendelkezünk és ahogyan azok működnek.

PORTRÉPSZICHOLÓGIA

Szindbád nemcsak a nőket, a fotográfus kirakatokat is szerette. Gyak­ran álldogált ismeretlen emberek arcképei előtt, és szeretett olvasni az arcok­ról, szemekről, homlokokról. Mit olvashatott ki Szindbád a hölgyek és az urak fotográfiáiból? S mennyi tulajdonság vonatkozhatott abból a modellekre, s mennyi magára Szindbádra? Krúdy Gyula ezt nem mesélte el nekünk.

Talán itt, a portrénál kezdjük el a fotóművészeti folyamatok pszicholó­giai oldalról való megközelítését. Vágjunk problémáink közepébe. In medias res kezdjük vizsgálódásunkat, a portréval.

A fényképi ábrázolás talán legősibb és egyben legfiatalabb területe a portré: a személy ábrázolása a személyiségre utaló ismertetőjegyekkel. Az el­ső dagerrotípiák emberi arcokat ábrázoltak. Az ember számára azóta is izgal­mas a saját képmása és társainak fényképe. Nem könnyű a fényképezett em­beri arc révén az ember benső világának művészi megjelenítése. Fényképező­től és fényképnézőtől egyaránt sokat követelő terület a portré. Hasonlíthatat­lanul nagyobb feladat az arckifejezés kiolvasása, helyes megfejtése, mint álta­lában hisszük. A portréfényképezéssel összefüggő pszichológiai folyamatok a fotográfus - a fotó - és a fotónéző egymást kölcsönösen feltételező kapcso­latában zajlanak.

Darwin, amikor az ember és az állat érzelmeinek kifejezési formáit vizs­gálta, akkor felhasznált portréfényképeket is. Ezeknek egy részét a híres fény­képész, Rejlander készítette. Nem művészi,. hanem olyan beállított portrék voltak, amelyek bizonyos emocionális állapotokat fejeztek ki. Szomorúságot, örömöt, félelmet vagy hasonlókat. A képeket megmutatta a kísérleti szemé­lyeknek (továbbiakban: k. sz.) és arra kérte őket, hogy ítéljék meg, milyen érzelmeket tükröznek a fényképezett arcok. Bizonyos fotókra megegyező, másokra eltérő válaszokat kapott. Majd a nehezen és hibásan megítélt képekről elmondta, hogy milyen érzelmi állapotok kifejezéséről van szó. A személyek elfogadták, sőt helyesnek tartották a véleményüket korrigáló szempontokat. Valósággal csodálkoztak, hogy eddig nem sikerült felismerniük a megfelelő arckifejezésekben tükröződő érzelmeket. Darwin ezekből arra következtetett, hogy az arckifejezések megítélésénél a befolyásolhatóság, a szuggesztibilitás igen hatékony tényező, könnyen érvényesíthető.