fotovilag.hu
Fotóvilág fórum
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...
Felhasználók / aczelpeter hozzászólásai

Ajánlom szíves figyelmetekbe ezt a kiállítást. A 12 kiállító közül 5 Fotovilág-tag.
LINK

 

Tisztelt szerkesztőség, feltettem fotóként egy kiállítás-meghívót. Talán még nem késői kérésem: ha nincsen technikai akadálya, akkor fel kéne tenni ezt a meghívót a Fotovilág főoldalára, ahol az ilyenek lenni szoktak. A FV tagok közül ötnek is szerepelnek képei ugyanis ezen a tárlaton. Üdv. AP.

 

Értem.

 

Ismét előállt az az anomália, hogy mikor egyszerre több Hét képe van, akkor lecseréléskor eltűnik az éppen lecserélt kép fölül a Hét képe ikon. Legalábbis az én Ornamentika c. képem felől eltűnt.
ProgramhUba. De legutóbb sikerült valahogy “kézzel” úgy odaszegezni az ikont a kép fölé, hogy ottmaradjon akkor is, amikor már nincs fönn a fotó a “pódiumon.” Meg lehetne ezt a korrekciót próbálni ismét?

 

Persze. De nehéz megmondani, hol van a határ egy ócska tetkó és egy szép testfestészet között. Önmagában a tetkót - főleg, ha csak festett, eltávolítható - nem tartom elvetemültségnek, a minőség a lényeg, és a túlzás elkerülése, az én ízlésem szerint. Éppenséggel egy popsin futó egér tetkót is el tudok képzelni szépnek, ha ügyes a rajz és formás a “vászon”. Pláne ha az az egér kellemesen tud mozogni.
A graffitit én is kártékonynak tartom. Mert míg a testfestészetnél saját testét teszi csúffá vagy érdekessé a delikvens, addig a graffitinél az építész által megálmodott anyagú, színű felületeket csúfítják el egyéniséget nélkülözó, egymásét utánozó tagjeikkel. Ez síma rongálás, szép közös terünket határoló míves felületek mocskolása.
Maradjunk inkább a popsira rajzolt egérkénél, hadd cincogjon!

 

Még érdekesebb: kelleténél sokkal kevesebben ismerik Farkas Antal Jama munkásságát. Teljesen egyedi módon ötvözte a festészetet a fotográfiával.
Na, ott aztán van testfestészet!
LINK
és
LINK
és
LINK
De érdekesek a csendéletei is:
LINK
egyik kedvencem ez:
LINK
Láttam, hogyan készült. Mindent megfestett ecsettel, odahelyezett egy-két tárgyat, azokra is ráfestett. Az eredmény teljesen eredeti és kifejezetten szép, érdekes. 52 éves korában, nem régen halt meg.



 

Nem értek egyet most veled. A természeti népekre gondolok, de emlékezhetek a szépségtapaszokra is az eorópai kultúrából, stb., stb. Ráadásul a mai tetkók többnyire nem is igaziak, hanem festett eljárással készülnek, idővel eltüntethetők - azt hiszem. A testfestészetnek óriási kultúrája van egyes népcsoportoknál, és nem hiszem, hogy jogunk lenne őket ezért ilyennek, vagy olyannak nevezni. Most a "kultúrvilágban" is divat a tetkó-testfestészet, és semmivel se rosszabb, mint a hajfestés, a rúzs, a műszempilla, a piercing, az arcfestés - csak ezeket már rég megszoktuk, fel se tűnnek. (speciel a piercinget nem sikerült megszoknom, ha valakinek az orrából kilóg egy karika, azt legszívesebben megrángatnám, persze ez az én hülyeségem csupán, hisz lehet, hogy a karikás egy jóravaló, szolíd ember) Egy pici testfestészet megfelelő helyen szép és izgalamas lehet - eltúlozva nekem se tetszik. Mérték kérdése, mint annyi minden.
Amúgy ez is érdekes:
LINK
Semmi, csak festék ...

 

Érdekes könyv lehet - már a minta, Gauguin élete eleve nem piskóta. Ha már az életszemlélet - műalkotás (eredetileg:életszemlélet - fotó) kapcsolata került szóba, eklatáns példa erre a Gauguin jelenség. És nagyon jó, idevágó olvasmány lehet az idézett regény.

 

A tartalom megkerülhetetlenül fontos, és nem választható el a formától. Viszont tele van a művészet története olyan nagyon nagy művészekkel, akik gyónyörűséges tartalmakkal töltötték fel a tökéletesre alkotott formát - ugyanakkor életmódjuk, karakterük, életszemléletük szöges ellentétben állt alkotásaikkal. Ez érdekes.
A rút ábrázolása a művészetben szintén érdekes kérdés (tetoválás-kérdésedre). Hieronimus Bosch lehet egy kézenfekvő példa, de zenében említhetem Liszt Mefiszto keringőjét, ahol az ördög maga röhög a szemedbe, vagy a pokolra szálló Dante szonátát, vagy a csontvázakat zörgető Haláltáncot, vagy akár Bartók Két arcképét: (1. Ideális és 2. Torz), vagy az Allegro barbarot, s persze tucatnyi más szerző műveit, melyek a csúnya, a rút, a barbár művészi ábrázolásának nagyszerű mintái. Ne higyjük, hogy J.S. Bach nem élt ilyen megoldással, hiszen a rút kikerülhetetlen: amikor a Máté passióban ezt kiáltja a népet imitáló kórus: “Feszítsd meg!”, akkor ez egy bibliai léptékű, csúf pillanat, ugyanakkor zeneileg megrendítően szép.

 

Nem látok problámát. Az a kép bárkinél hasonlón nézhetne ki, aki akkor ott állt és exponált. Hogy ki rakja fel először, vagy másodszor, az miért probléma? A képek hasonlók, de nem egyformák. Az egyiken az arcszínt és az arc tónusát hitelesebbnek érzem, idős emberre jellemzőbbnek, a kivágást pedig valamivel jobbnak - ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindkét alkotónak vannak erősebb munkái. Az persze lényegtelen, hogy mit érzek én, az viszont még ennél is lényegtelenebb, hogy ki tette fel először, s ki másodszor a saját verzióját.

 

Mihály, hogy könnyebb legyen válaszolni, lépjünk el a fotótól, helyette vizsgáljunk festményeket (a fotózásban túlságosan benne vagyunk ahhoz, hogy kilássunk belőle, ugyanakkor a festészet viszonylag közel áll a fotózáshoz, mi viszont kellően távol állunk tőle.)
Van Gogh: Éjjeli kávézó.
LINK
Csodálatos. Ki a fenét érdekel Van Gogh életszemlélete, amikor ezt a képet csodálja? Pedig bizony benne van azokban a sárgákban, a türelmetlenül lendületes, görcsösen vaskos ecsetvonásokban. De: a mű az, ami érdekel, az életszemlélet csak maximum azért, hogy jobban megértsem azokat a vastag ecsetvonásokat.
Keményebb: Toulouse-Lautrec éjjeli pillangókat ábrázoló munkái.
LINK
Fantasztikusak. Kit érdekel, mikor e képeket nézi, hogy Lautrec nyomorék volt, lezüllött nemesi sarj, mulatókban abszintozó kurvák között töltve idejének túlnyomó részét, stb., stb. ha a képek zseniálisak. Nyilván nem azonos az életszemlélete az enyémmel, mert én nem vagyok nyomorék, nem érezném jól magam prostik között, nem iszom szét az arcomat, és nem vagyok zseni. De a képeit élvezem.
Egy kép - most visszatérnék a fotóra, tehát egy fotó - sokféle életszemléletből sarjadhat, de a minőségét sem az életszemlélete, sem a témája nem adja ki. Bármi lehet a téma, bármilyen lehet az életszemlélet, ha az a kép rossz, akkor rossz, még ha a legszebb angyalokat is ábrázolja; és ha az a kép jó, akkor a rút ördög is jól fest rajta. Mert az alkotás nem azonos sem a témájával, sem az alkotó életszemléletével. Az alkotás a saját, felvállalt stílusán, formanyelvén belül a kikezdhetetlen belső logika, a megfelelően használt eszközrendszer, a felépítés, az egyedi, élményszerű megjelenítés, egyfajta “magas frekvencia” felmutató ereje, (vagy ennek hiánya) alapján itélhető meg - függetlenül attól, hogy milyen művészeti ágnak mely stílusát, irányzatát képviseli, s hogy mi a mű témája, vagy alkotójának habitusa. Lully nagyon gonosz, intrikus ember volt, életszemlélete vállalhatatlan - de nagy zeneszerző, és műveit máig élvezzük, évszázadok óta. Wagner se volt egy angyal...
Amikor egy finom, míves csészéből kortyolom a kávét, egyáltalán nem érdekel annak az életszemlélete, aki azt a megalkotta - de alkotását, a kifinomult, kézzel festett porcelán kávéscsészét élvezem.
Nem érdekel, hogy a tetoválás illő, vagy nem, ha egy fotón látom. Csak az érdekel, hogy jó a kép, vagy nem jó. Baromi jó fotókat lehet csinálni borzasztóan kivarrott alakokról, és baromi unalmasakat széplányokról. Nem a téma teszi a képet, hanem a fotós alkotóereje, tehetsége, vagy ezek hiánya.
Hogy ellentmondjak magamnak: a fotózás egyes ágaiban a téma megkeresése maga is lehet nagyon fontos, értékképző. Ekkor a téma keresés fontos része a fotós eszköztárának. Persze a megtalált téma majd akkor válik értékké, ha tehetséggel, alkotóerejét latba vetve nyúl hozzá, önti formába a fotós a látványt, a témát. Mert sem a téma, sem az “életszemlélet” nem a kép. A téma az téma, az életszemlélet az életszemlélet - a kép pedig: a kép.

 

Köszönöm a linket. Tanulságos, szép riport.

 

“Valójában két tárlatot nyitottak meg tegnap, ünnepélyes keretek között: az egyik a Szalon elfogadott és díjazott alkotásaiból, a másik az el nem fogadott munkákból állt. Miután megnyílt a 72 elfogadott fotóból álló kiállítás, a jelenlévők átvonultak a másik terembe, ahol az el nem fogadott képekből összeállított válogatást lehetett megtekinteni.”
Ez egy tudósítás volt a közelmúltból. Szó szerint idéztem. Felveti a kérdést: mérhető-e a fotók szellemi értéke? S ha igen, ki mérje meg azt? Meghívott háromtagú zsüri? Vagy a közönség? Vagy maguk a fotósok? Vagy hivatásos műértők? A zsüri félig-meddig lekötelezett erre-arra, (egymást hívják meg és díjazzák körbe, mint a nemzetközi amatőr kórusversenyek zsüritagjai) a közönség nem igazán műértő, a műértő nem igazán közönség, a fotósok pedig sokfélék.
Nagy tisztelettel lehet csak szólni Pál óriási munkájáról. Ilyen alapos, mélyre leásó összesítés még nem volt a Fotovilág-fórum történetében. Persze az összesítés valamit megmutat, valamit pedig nem mutathat meg, jellegénél fogva. Az eredmények nyilvánvalóan összefüggenek például azzal, hogy ki mennyi fotót tölt fel. Összefüggenek azzal, hogy milyen a közízlés. A közízlés pedig egy számtani közép: van ízlés alatta és van ízlés fölötte. És az eredmény összefügg a fórum bonyolult pszichoszociális rendszerével is: ki kit kedvel, ki kinek nyom majdnem minden képére egy hármast, és ki az, aki pedig akkor se nyom semmit valakinek a képére, hogyha látja, hogy az a kép zseniális, de konkrétan nagyon utálja az alkotót, és ezért ha az a fotó Ansel Adams, vagy Henri Cartier-Bresson legjobb képe lenne, ő bizony akkor se adná rá az ő 3 pontját.
Így lehetséges az, hogy noha a statisztika értékei valamennyire tükrözhetik a valós értékeket, lemaradtak nagyon értékes munkák alkotói, akik ritkábban jelentkeznek, és nem vesznek részt a fórum “őt szeretem, őt pedig utálom” típusú társas gyermekjátékában.
Őszinte köszönet Pálnak hatalmas munkájáért. Sok minden kiderül belőle, és persze sok minden nem, ami a statisztika természetéből adódik. Mindenesetre megfordítom Pál beírását eképpen:
A FOTOVILAG.HU CSAPATÁNAK MINDEN RÉSZTVEVŐJE GRATULÁL PALINAK!

 

Persze! Szuperexpressz mindenképp jöhet. Kétszer utaztam a TGV-vel Párizs és Lyon között. Igaz, akkor nem haladt rekord sebességével, ami 574,8 km/h, mindössze 300 km/h lassúsággal döcögött.

 

Akkor hát teljes gőzzel előre! - rikkantott a kapitány, és a Titanic elindult.

 

avagy: “Elcserélném 40 éves nőmet két húszévesre.”

 

Gondoljátok, hogy számokkal értékelhető például ez a képtár?
LINK

Van erre az értékre kategória?

Vagy erre a képre van?
LINK

Attól tartok, hogy éppen az ÉRTÉK nem mérhető, nem “értékelhető”. Ezért minden számszerű, excelbe foglalt kiértékelés csak a lényegtelent tudja megfogni. Mert az igazi érték nem megragadható. Egyetlen egy nagyszerű kép mérhetetlenül értékesebb, mint ezer kicsit jó kép. Szó szerint értem, hogy mérhetetlenül. Nem mérhető.

(De semmiképpen nem akarom elvenni a kedveteket az éves kiértékeléstől. Pál annyit, de annyit dolgozott az anyaggal, hogy biztosan vannak jó statisztikai lehetőségek ebben az anyagban.)

 

Bocs, látom, máshol is már szóba került a programhUba.

 

Az enyémről is eltűnt az ikon. ;)
programhUba.

 

Technikai gixer: most felváltva a Hét képe egy fenséges, kiterjesztett szárnyú sas-fotó és az én szegény, szárnyaszegett anyósom. Egyik nap ez, másik nap amaz van fönn, mint a Hét képe, és ez így nagyon jó. Viszont amikor éppen nincs kinn a fotó, mint a Hét képe, akkor eltűnik mellőle a Hét képe ikon is.

 
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...


A Fotóvilág működése

Alapszabályzat


Videóajánlat
Lépcsőszimfónia
kompozíciós esettanulmány

Tapétázás kisvakuval
video
Szarka Klára: A hírkép és a riport
tárgyfotó
Profi tárgyfotó egyszerű eszközökkel
számláló